Az új Pókember: 3 ellenség, 2 nő, 0 ritmusérzék
Balázsi-Pál Előd 2007. május 05. 12:01, utolsó frissítés: 11:40A ritmusproblémákkal és szupergonoszokkal küzdő hálószövő új kalandja állítólag minden idők legdrágább filmje. A legjobb filmek listáján esélye sincs ilyen előkelő helyezésre.
Régivágású (a zöldcsíkos pólós Homokember), újgenerációs (a földönkívüli szimbióta Venom) és a széria első részéből fia képében visszatérő szupergonosz (Új Manó): a képregényrajongók számára olyan ez, mintha Robbie Williams, Justin Timberlake és George Michael közös boybandben énekelne. Bár a fiúk mindenképp rengeteg albumot adnának el, mégsem lenne mellékes, ki írná a zenét és ki lenne a producer.
Ugyanez érvényes az új Pókember-filmre: a szuperbűnözők megnövelt száma
elég a garantált kasszasikerhez,
de nem biztosít immunitást a kritikusok, sőt, az átlagos nézők véleménye ellen sem. Márpedig az új Pókember, bármennyire is szeretném dicsérni, egész egyszerűen nem jó, pedig akár lehetne az is.
Az előzetes hírek sokat ígértek: Mary Jane mellé betoppan Peter Parker (azaz a falmászó hős) életébe Gwen Stacy; az alattomos szimbióta kihozza Pókemberből negatív, agresszív oldalát; közben kiderül: szeretett Ben nagybácsija gyilkosa nem más, mint a Flint Marko (Homokember); arról nem is beszélve, hogy Peter legjobb barátja, Harry Osborn boszúra készül apja, a meghasadt tudatú Zöld Manó gyilkosa, vagyis Pókember ellen.
Ebből a bonyolult alapállásból minden valamire való 12 évnél idősebb képregényrajongó össze tudott volna dobni egy több szálon futó, izgalmas sztorit. Sam Raimi rendező-forgatókönyvíró
vagy nincs 12, vagy fogalma sincs,
mitől izgul be egy képregényrajongó: harmadik Pókemberében még több az unalmas, részletesen kifejtett mellékszál, a film kétharmadát kitevő párbeszédek pedig alig ütik a másodikos angol tankönyv Conversation fejezetében található remekeléseket. Amikor ennél emelkedettebb mondatokat próbál a szereplők szájába adni Raimi, akkor olyan közhelyekké sekélyesedett közmondásokat kapunk, mint az, hogy: egy ember képes megváltoztatni világot.
Óráknak tűnő percek telnek el azzal, hogy May néni visszaemlékezéseit vagy Mary Jane színészi bukásának részleteit kényszerülünk hallgatni, miközben mindannyian azt várjuk, mikor jön már Venom és egy kiadós csihipuhi. És amikor végre jön, akkor mutatkozik meg igazán, mekkora baj van a film ritmusával.
Az akciórészek annyira gyorsra vannak állítva, hogy lehetetlen követni őket. Miközben ezek azok a részek, amikor a legkönnyebb lenne azonosulni a hálófejűvel, egyszerűen nem megy: mire a hőssel együtt
mi is belemozdulnánk a balegyenesbe,
vagy lekapnánk a fejünket, már rég elcsattant öt-hat ököl. Persze, nehéz lenne valósághűbben megmutatni egy piros-kék (vagy épp fekete) latexbe bújt csávót, aki szupergyors, falakra mászik, ide-oda hintázik és helyből kinyom negyven tonnát, de igazán figyelembe vehették volna, hogy a moziban hiába keresük a távirányítón a lassító gombot.
A párbeszédeken és a dinamikán kívül apróbb bakikat is fel lehet róni, de ezek valószínűleg képregényrajongói kekeckedésnek tűnnek: például (Venom egy poénját leszámítva) teljesen elfeledkeztek a hőst a veszélyre figyelmeztető pókösztönről, így minden ütésbe, rúgásba, vastagabb fémcsőbe és nagyobb tömbházba beleszalad. Erőltetett a Homokember képbe hozása miatt bevett fordulat (Ben nagybácsit nem az ölte meg, akit eddig tudtunk), nincs becsületes magyarázat arra, miért szövetkezik Homokember Venommal, aki egyébként is túl kevés szerepet kap a filmben – Pókember legelvetemültebb képregénybeli ellensége teljes filmet érdemelt volna. A színészi játékkal sem lehetünk elégedettek: a szereplők hol
túljátsszák az érzelmeket,
hol pedig nyugodtan társalognak, miközben lányuk-szeretőjük negyven emelet magasságban lóg egy roggyant csövön. Igaz, mindennek van valami aranyos, az ötvenes évek filmjeinek naivitását idéző jellege – bárcsak tudnánk, ez szándékos-e.
De amikor megszólal a jazz, az egyértelműen jó – főleg Peter zenés-táncos jelenete lett stílusos, noha nagyon kilóg a filmből. A szimbióta hatására vagány csávóvá átvedlő Peter emo-lookja (sötét, szembe lógó haj, fekete ruhák, fekete szem) telitalálat. Szintén dicséret illeti a CGI-animációk egy részét: a Homokember születése erősebb, mint
annak idején a cseppfolyós Terminátor,
és a szimbióta-Venom is nagyon jól sikerült (mondtam már, hogy teljes filmet érdemelne?). Gigantikus akicójelenetekben sincs hiány, a manhattani felhőkarcolót szeletelő óriásdaru például nagyon élőre sikerült, leszámítva persze az előbb említett blazírt apát és szeretőt.
A részek tehát ott vannak, csak megfelelően kellett volna összerakni őket, kidobni a párbeszédek felét, lelassítani az akciót, mindezt úgy, hogy másfél órába beleférjen, és csak azoknak lehetne zokszava, akik amúgy sem értik, mi a fene késztet felnőtt embereket arra, hogy latex alsónadrágban rohangáló szuperhősökért izguljanak.
De így legalább nekünk sem kell izgulnunk, mi lesz a sorozattal Sam Raimi távozása után: ennél csak jobb lehet. Mert hogy folytatás lesz, az egészen biztos: egyrészt csak az első két rész összesen 1,6 milliárd dollárt hozott eddig a Sonynak és a Marvelnek, másrészt a filmben is maradtak elvarratlan szálak – lásd Peter félkezű professzorát, dr. Connorst, aki még mindig nem változott Gyíkká.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!