Minden, ami rózsaszín Afrikában
Balázsi-Pál Előd 2007. január 30. 11:03, utolsó frissítés: 2007. január 29. 17:54DiCaprio #b#egyre jobb ízléssel#/b# válogatja meg szerepeit. A film, amit a gyémántkereskedők és a turisztikai irodák sem támogattak, Oscart hozhat neki.
Nem fest kedvező képet sem Sierra Leoneről, sem úgy általában Afrikáról a Véres gyémánt. Persze nem is ez a célja. Edward Zwick pörgős akció-kalandfilmje az 1990-es évek polgárháború sújtotta Sierra Leonéjében játszódik.
Zwick komoly érdeme, hogy a polgárháborús keret jóval több holmi díszítőelemnél, szervesen épül a film logikájába, és egészen az utolsó negyedóráig hiteles – szinte olyan, mintha egy dokumentumfilmbe csöppentek volna főszereplőink, az ex-zsoldos fegyver- és gyémántcsempész Danny Archer (Leonardo DiCaprio) és a mende származású halász, Solomon Vandy (Djimon Hounsou). Az viszont már az ő érdemük, hogy kevésbé dokfilmes szerepük ellenére sem lógnak ki a képből, mondom, egészen az utolsó negyedóráig.
A sztori: a gyémánt-és fegyvercsempészetet űző Archert lecsukják pár napra, és a börtönben felfigyel Vandyra, akiről az RUF egyik vezetője azt állítja, hogy egy hatalmas rózsaszín gyémánt van nála. Archer kihozza Vandyt a rácsok mögül, és egyezséget kötnek: Archer megígéri, hogy segít megkeresni Vandy menekülttáborban lévő családját és gyerekzsoldonak befogott fiát, Vandy pedig elvezeti őt a gyémánthoz, amit feleznek. Indulhat a gyémántvadászat, amelyben az amerikai újságírónak, Maddy Bowennek (Jennifer Connelly) is komoly szerep jut.
A történet kerete amúgy nem kitaláció: a véres gyémánt szókapcsolatot a kilencvenes években kezdték használni, pont a Sierra Leone-i események kapcsán. Az Egyesült Forradalmi Front (Revolutionary United Front) meg akarta dönteni a kormányt, és tevékenységét illegális gyémántkereskedelemből finanszírozta.
A törvénytelenül forgalmazott gyémántok piacáról nincsenek egyértelmű adatok: a hivatalos szervek (Nemzetközi Gyémánt Tanács - WDC) adatai szerint 1999-ben a hivatalos forgalom 3%-át tette ki, és ez az arány 2004-re 1%-ra csökkent, a civil szervezetek viszont 15%-ot emlegettek a kilencvenes években.
Bárhogy is legyen, milliárdos üzletről van szó, és ott, ahol ez a bevétel gyakran egyetlen forrása, bármit képesek megtenni érte. A film nyers brutalitása pedig épp eléggé expliciten illusztrálja ezt, úgyhogy aki nem szereti a vért és az ok nélküli gyilkolászást, válasszon magának más filmet – annak ellenére, hogy az erőszak itt nem öncélú, hanem érdekes módon pont a hihetőséget erősíti.
Ezt a két órán keresztül felépített hitelt rombolja le a túlzottan amerikaira vett befejezés, ami olyan szirupos, mintha szándékosan arra hajtanának vele, hogy ez majd meghozza DiCapriónak és Hounsounak a várva várt Oscar-szobrocskákat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!