Berlinale06: politikai bombák + amerikai filmcsemegék
tudósító: Gyenge Zsolt 2006. február 15. 18:51, utolsó frissítés: 14:41Schauspieler? Ez vagyok én? – csodálkozik el kissé bugyután #b#Natalie Portman#/b# a 'színész' megjelölés német megfelelőjén
a neve mellett, majd laza mosollyal és jól kigondolt protokollválaszokkal várja a kérdéseket a sajtótájékoztatón. A gyerekszínészként befutott sztár a Wachowsky testvérek legújabb termékét, a V for Vendetta című opuszt kísérte el idén a Berlináléra.
A képregényadaptáció
ötlete még a Mátrix előtt merült fel a szerzőkben, de a trilógia megakasztotta a folyamatot, amelyet ezúttal más rendező, James McTeige vezényelt le. Remember, remember the 5th of November! – fogjuk a hazai reklámkampány beharangozóiban még sokszor hallani a rigmust, amely egy az Orwell által az 1984-ben megfestett világhoz hasonló rendszer elleni forradalom kezdőnapját jelöli.
Az elsősorban fasiszta diktatúrára emlékeztető Angliában, valamikor a nem túl távoli jövőben egy biológiai kísérletekkel megedzett maszkos szuperember bosszulja meg teremtőit és a sok áldozatot. Sokatmondó metaforák és látványos szimbólumok, valamint a Mátrixban szereplő Merovingitől már ismert „akció-reakció” elmélet alkotja e jelentéstelinek szánt mozi vulgárfilozófiai hátterét, amely azonban
jóval kiforratlanabb, mint azt a trilógiában láttuk.
Bár a legnagyobb felhajtás talán ezt a filmet övezte, a versenyprogramban eddig Robert Altman filmje, az A Prairie Home Company szerepelt a legjobban. Az amerikai rádióműsor történetének feldolgozása alapvetően szórakoztató (néhány jelenet kifejezetten fergetegesre sikerült), de az Altmantól elvárható igazi átütő erő hiányzik a filmből. Az, hogy jelenleg a külföldi kritikusok szerint ez volt a versenyprogram legjobb filmje, elsősorban a válogatást minősíti.
Személyes kedvencünket
egyelőre a Forum szekcióban találtuk meg, a Big River című japán alkotás révén. A film három ember minimális eszközökkel elmesélt szélesvásznú története a vadnyugaton. Egy japán hátizsákos srác, egy Amerikába szökött feleségét kereső pakisztáni férfi és egy fiatal, vidéki amerikai lány véletlenül találkozik az Arizona-sivatagban.
A hatalmas, üres térségen keresztül folytatott utazásuk alkalom a kultúrák közti párbeszédre, de elsősorban egymás és önmaguk megismerésére. A három figura kapcsolata egyszerre komikusan esetlen, lehangolóan párhuzamos és mélységesen emberi. A fesztivál első napjainak
másik kiemelkedő sztárja Ewan McGregor volt,
aki azonban nem szuperprodukcióban jeleskedett. A német származású Marc Foster (a zseniális Szörnyek keringője és a korrekt Finding Neverland alkotója) pszichológiai töltetű rendezése a valóság elemeinek álombeli ábrázolásában sokat köszönhet David Lynch-nek.
A pszichiáter főhős látszólag egy képzőművészetis diákot próbál kezelni és az öngyilkosságtól megmenteni, ám szépen lassan a szálak összekuszálódnak, olyannyira, hogy a film végéig számunkra sem derül ki – a Mulholland Drive-val ellentétben – hogy hol a határ álom és realitás között.
A film képi világa elképesztő, ugyanis a főhős észlelte valóságot a pszichikum irányítja: folytonosan változó, véget nem érő lépcsők, fluiddá, megfoghatatlanná váló terek és szélsőséges nézőpontok, kameraállások hozzák létre ezt a világot.
A Stay tehát a fesztivál egyik legkülönlegesebb amerikai produkciójának tűnik, tele invencióval és fantáziával. A nagy kaliberű sztárok révén – Ewan McGregor mellett Naomi Watts is feltűnik – elképzelhető, hogy a mi tájainkon is mozikba kerül ez a csemege.
Kedden délben aztán robbant
a Berlinale politikai bombája is: bemutatták Michael Winterbottom a guantanamói támaszpontról készített leleplezését. A film öt Angliában élő pakisztáni fiatal történetét meséli el, akiknek éppen 2001 szeptemberében jutott eszébe hazautazni. Az afgán háború kitörésekor az otthoniak biztatására átmennek Afganisztánba segíteni, ott azonban már a pokol és végül az amerikai hadifogság várja őket.
Szinte három év megalázó börtön, kínzásoktól sem mentes kihallgatás után bizonyítékok hiányában elengedik őket, minek eredményeként a film végén három teljesen megváltozott embert látunk (egy közben meghalt, egy pedig eltűnt).
A doku, bár ideológiailag elkötelezett, sokkal kevésbé manipulatív, mint az Michael Moore-tól megszokott, ezért talán az egész sokkal drámaibb. Ráadásul a srácok személyes élményein alapuló történet egyes jeleneteinek dramatizált újrajátszásai révén Winterbottom izgalmassá, játékfilmszerűvé teszi ezt a nagyon kemény filmet.
Nagyjából a rendezvény feléhez érve mintha kis hiányérzete lenne a fesztiválozóknak –olyan, mintha még csak a bemelegítésnél tartanánk, mintha a lényeg még nem kezdődött volna el. Azonban van még néhány nagy ígéret a programban, és a mellékszekciók éjszakai vetítésein bármelyik pillanatban beüthet egy meglepetés.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!