Filmszemle-szemle: ügynökbotrány és a zseniális "új brutálisok"
kommentár: Gáspárik Attila 2006. február 09. 16:59, utolsó frissítés: 16:59"Szabó évtizedek óta úgy viselkedett Magyarországon, mint az erkölcs nagyharangja." Szubjektív a 37. filmszemléről.
Az 1990-es nagy magyar-magyar egymásra-borulás alkalmával a művészetek terén is nagy helyezkedés zajlott: színházak kötöttek egymással baráti kapcsolatokat, költők, írók olvastak fel egymásnak, képzőművészek kezdtek közösen kiállítani.
A színházi helyzetet jobban ismerve, el kell mondani, hogy végig kistestvér-nagytestvér viszony érződött – mind a mai napig külön színházi fesztivált szerveznek a határon túliaknak. Egyfajta művészeti paralimpia. Hiába ért el például a kolozsvári színház hatalmas szakmai sikereket Nyugaton, a határokat be kell tartani...
Vannak arra utaló jelek, hogy a színházi világon kívül is „gyarmatosítási” folyamatok működnek. Néhány író éppen most akarja megíratni a romániai magyar irodalom történetét (gondolom, abban reményben, így ők is belekerülnek). Mindent egybevetve, a művészeti élet magyar-magyar kapcsolatainak elmúlt tizenöt évében paternális viszony állt fent az erdélyi és magyarországi intézmények, alkotók között. Persze voltak szabályt erősítő kivételek.
Egészen más a helyzet a filmmel:
a mozgóképes alkotók soha nem érzékeltették az emberrel azt, hogy „nem a mi kutyánk kölke”. Valószínűleg azért történhetett így, mert ez a művészeti ág 1989-re Erdélyben teljesen eltűnt. A semmiből könnyű volt új és más világot teremteni. Lakatos Róbert, Xantus Gábor egyszerűen magyar filmrendező, Lohinszky Lóránt és Bogdán Zsolt magyar filmszínész. A Filmtett az egyik magyar nyelvű szaklap, és kész. Ennek a jegyében zajlott le az idei, sorrendben a 37. filmszemle is.
Az utóbbi években már bejáratott színhely egy bevásárlóközpont, a Mammut, amelyet a résztvevők közül senki sem szeret. Egy nagyáruház, melynek negyedik emeletén különösen szigorú jegytépőkkel, ételszaggal és egy beszélgetésre alkalmatlan előcsarnokkal rendelkező multiplex működik.
A vetítési körülmények jók, de sajnos a fesztivál közönségét kordonnal választják el az újságíróktól, és az egész társaságot együttvéve a külföldi kritikusoktól. Díszbemutatók a közeli Millenáris Teátrumban láthatók – ez a csarnok mindenre jó lehet,
a mozit leszámítva.
A felhozatal mennyiségileg óriási. A két évvel ezelőtt elfogadott filmtörvény érezteti jótékony hatását: soha ennyi filmet még nem mutattak be a szemlén... és ez itt a bökkenő. A program olyan óriási, hogy lehetetlen végignézni a termést, s ellentétben az előző évi fesztiváltól, sűrűn kell böngészni a programot az emberfiának.
Az idén a szervezők, a játékfilmek, a dokumentumfilmek és kisjátékfilmek mellett versenybe állították a tudományos és ismeretterjesztő filmeket is. A néző folyamatos szorongásban élt: most miről maradok le? A szakma képviselőiben is felmerült a gondolat, hogy a különböző műfajoknak külön fesztiválon kellene szerepelniük. Míg évekkel ezelőtt a dokumentumfilmesek ragaszkodtak az „összmegmérettetéshez”, mára egyre több hang mondja, külön jobb lenne.
Szerencsére készül évente annyi jó dokufilm, amely alap lehetne egy erős magyar dokumentumfilm-fesztiválhoz. Lám, az animációkészítők is elhúztak Kecskemétre. A fentiekből már következtethető, hogy ezen sorok pötyögtetője sem volt képes a teljesség igényével mindent megnézni.
Dokumentumfilm:
régi és rossz kifejezés a nem fikciós filmekre. Pálos György filmrendező mondása: a dokumentum és a film közül ő a Filmet választja. Annak örülhetünk is, hogy tájainkon alkotnak a műfaj elismert alakjai.
Bálint Arthurnak sikerült két év után újra a legjobb operatőri díjat begyűjtenie: az Ikrek, a Moszny, illetve Józsi nővér és a sárga bicikli című film „magas színvonalú, költői látásmódú, dramaturgiai érzékenységű fényképezéséért” – az elsőként említettnek rendezője is volt.
Az Udvarhelyen dolgozó, szabadúszó filmes az Ikrekkel újfent bebizonyítja, hogy a történetek, filmek közöttünk vannak, épp csak nyitott szemmel kell járni. Bálint hihetetlen empátiával mutatja be az ötvenes ikerpárt, amelynek tagjai életük nagy eseményére, az osztálytalálkozóra készülnek. Bálint Arthur a szép képeken túl türelmes, analitikus rendező.
Talán túlságosan is, de az vesse rá az első követ...
Sikerült elkerülnie azt a csapdát, amibe az Erdélyben forgatók többsége beleesik. Tudniillik az emberek szegénységét nem aknázta ki egyfajta sajnáltatás érdekében, egyszerűen tudomásul veszi és dramaturgiailag ütközteti a természet gazdagságával. Tisztelet a Duna tévének, amely már be is mutatta, méghozzá főműsoridőben.
Versenybe került még Zágoni Balázs Képzelt forradalom című filmje, amit Stefano Bottonival közösen készített a békepapból lett forradalmárról, Szoboszlay Aladárról. Gazdagon illusztrált, dramaturgiailag jól felépített 40 perces alkotás, mely azt is felveti a nézőben, milyen jó lenne a közelmúltunkat képekben, filmmel feldolgozni.
Zágoninak a film témáját magasabb dimenzióba emelve sikerül túlmutatnia a magyar-román ellentéten, nagyon várjuk a folytatást (a művel különben kiemelten foglalkozott a Népszabadság is). Kár, hogy felénk eddig ilyesmire hasznosítható pályázatok nem léteztek, így a tehetséges fiatal filmesek állandóan külföldi pályázatokra kell kuncsorogjanak. Az Ördögtérgye és a Csendország alkotója, Lakatos Róbert Moszny című filmjével volt jelen a versenyben.
Játékfilm-kategóriában nem volt előválogatás:
mindenki bekerült, aki képes volt egy 35 milliméteres kópiát bemutatni. Ezt jó lenne a jövőben elkerülni: megterhelő napi négy-öt filmet megnézni, különösen ha összefércelt képfolyamok és fantasztikusan megkomponált remekművek keverednek egymással.
Új műfaj van kialakulóban. A hosszú reklámfilm. A recept egyszerű. Végy sok-sok hirdetést, építs köréjük laza történetet, tégy bele egy kis erotikát, híres embereket – nem kell feltétlenül színésznek lenniük, elég hozzá egy fahangú, cipőtalp-merevségű Görög Zita, vagy Havas Henrik civilben és kész a dolog (szinte filmet mondtam). Szóval az ilyesmit semmi sem tiltja, de ne tessék Filmszemlén bemutogatni.
Különösen disszonáns a kép,
miután az ember megnézi a Csak szex és más semmi című, Goda Krisztina jegyezte produkciót. Talán a legjobb, szórakoztatásra szánt magyar film az elmúlt 15 évben. Remek a történetépítés és a színészi alakítás: Schell Judit és Csányi Sándor fantasztikus ebben a minden porcikájában ízléses, hazai komédiában.
Egy harminc körüli nő sok sikertelen szerelmi kapcsolat után gyereket szeretne férj nélkül. A hölgy szép, vonzó, de a dolog mégsem akar összejönni. Háttérnek ott a magyar valóság és Budapest. Kiemelendő, hogy a filmben az egyik legjobb kabinet-alakítást Bocskor Salló Lóránt nyújtja, Csíkszeredából.
Az úgynevezett „művészfilmek” esetében árnyékot vetített az eseményre Szabó István és Kézdi-Kovács Zsolt besúgómúltja. Erről már sok mindent, hideget, meleget elmondtak, de engedtessék meg egy rövid kommentár: Szabó esete nem azért kavarta fel a kedélyeket, mert Oscar-díjas. Szabó évtizedek óta úgy viselkedett Magyarországon, mint a tökéletesség földi mása, az erkölcs nagyharangja.
Húsz évvel ezelőtt egy interjúban elmesélte, hogy mai napig szégyenkezik azért, mert egy Irénke nevű pajtását úttörő korában megbírálta. Ma, mikor fény derült a totalitárius rendszerrel való együttműködésére, a töredelmes beismerés helyett büszkeségről beszélt. A szemlén és a körülötte zajló események alatt már-már az az érzése volt az embernek, hogy
elindul a kollaboránsok jó és rossz besúgókra osztása.
Nagyon szánalmas epizód volt és marad még sok ideig. A Szabó István jegyezte Rokonokat húsz, esetleg harminc évvel ezelőtt is meg lehetett volna rendezni. Se bű, se bá, se kérdés, se felelet.
Korrekt irodalmi illusztráció, ami a legjobban a falra vetítendő diafilmre hasonlít. Sőt kínjában még mosolyog is az ember, mikor a művészeti effektusnak szánt, időről-időre beinduló füstgépre a szereplők azt mondják, ez a por, ez a por. Ez a film is nagyon poros, vagyis nagyobb a füstje, mint a lángja. Három plusz egy filmet lehet igazából kiemelni a mezőnyből:
Mundruczó Kornél Johannáját, Hajdu Szabolcs Fehér tenyerét és Pálfi György Taxidermiáját.
(Pálos György Stornójához sajnos nem volt szerencsém.) A három film alkotói azonos generációhoz tartoznak: húszon túl, még messze a negyventől. Mind a három nagyon erős képekkel dolgozik, és kerüli az „irodalmat”. Talán még a közös stílusjegyek kapcsán azt is mondhatjuk, egységes hullám van kialakulóban. Korábbi alkotásaikat is ismerve nevezzük új brutalitásnak.
Műveikben nagyon fontosnak tartják az emberi test ábrázolását. Kameráikkal újra felfedezik az embert, és az emberrel a környezetet. A maga módján mindhárom alkotó visszafordul a Balázs Béla-i hagyományokhoz, ami a látható embert illeti.
A kép, amit alkotnak, elementárisan hat, sokszor az elviselhetőség határát súrolva. Nem erőszakoskodik, hanem üt, hidegen, pontosan, kérlelhetetlenül. Kicsit még bele is borzong az ember, hogy ezen fiatalemberek mennyire
érzelemmentesen tárják elénk a világot.
Pálfi Taxidermiája megnyerte a nagydíjat, megosztva kapta a közönségdíjat, valamint a külföldi kritikusok díját. A történet három részből áll, alapanyagul Parti Nagy Lajos írásai szolgálnak. Pálfi tiszteletben tartja az író mondandóját, de nem szöveget illusztrál, hanem képeket alkot rá. Első rész a 20. század eleje, mikor még a „pina körül forgott a világ”, szent volt a test, vagyis oltár, amin az ösztönök által vezérelve megtermékenyítéssel áldoztak.
Második rész: az ötvenes években már a teljesítmény a mi istenünk. Győzni mindenek felett, megfelelni, megfelelni, megfelelni. Közlekedőedény az ember, amit a megfelelési vágy mozgat. Harmadik rész a jelenünk, mikor mind a halhatatlanságra hajtunk.
Nincsenek fétisek, minden csak eszköz a magán, különbejáratú örökkévalósághoz. Szarkasztikus karikatúra a film nagyszüleinkről, szüleinkről s végül magunkról. Katartikus élmény volt. Bebizonyosodott, hogy Pálfi első nagyjátékfilmje, a Hukkle sikere nem volt „véletlen”. Kiemelendő még Pohárnok Gergely operatőri munkája is.
Hajdú Szabolcs évek óta a legtudatosabb
alkotók közé tartozik. Hatalmas munkabírása, alapossága, szakmai ismeretei újabb remekművel gazdagították a magyar filmet. A mostani egy tornásztörténet. Múlt és jelen, kötöttség és szabadság, Európa és Amerika, Debrecen és Vancouver, edző és tanítvány körül zajlik, és a különböző terek, idősíkok közötti ütköztetésből áll össze a nézőben a film. Mindenkinek a sajátja. Ez a nagyszerű Hajdúban.
Igazi kompromisszummentes alkotói film. A fontosabb szerepekben Gheorghe Dinica és Oana Pelea láthatók, akiket a bemutató közönsége hangosan éljenzett a díszbemutatón.
Mundruczó Kornél operafilmet készített, Szent Johanna történetét dolgozza fel. Alkotásával a filmtörténet kezdeteihez nyúlt vissza, és sikeres kísérletet tett arra, hogy „illessze a képet a hanghoz”.
Nyomasztó és megtisztító mozi a szenvedélyről, az önfeláldozásról, testi gyarlóságainkról. Hogy milyen jó rendező Mundruczó, abból is látható, ahogyan a főszereplő Tóth Orsolyát irányítja a filmben. A főszereplő az elviselhetetlenség határát súrolta tavaly a Világszámban, most egy minden porcikájában beérett alakítást láthattunk. Mind a három film nagy nemzetközi karrierre számíthat. Tovább is van, legyen ennyi elég. A fontos, hogy él a magyar film, a közönségnek igénye van rá. Kell ennél több?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!