A végére technikailag lepattant a TIFF, a Marilyn-lány cselló-szakos egyetemista
szerk. 2004. június 07. 18:59, utolsó frissítés: 18:54Mindenki az Aaltrának szorított, de végül a perui Dias de Santiago nyerte a fesztivál nagydíját. A Kill Bill 2-őt lehetetlenül sokan akarták megnézni, Julie Delpy lehangolt gitárral énekelt, a maszkura Jim Carrey pedig filmszínészként is bemutatkozott.
A nagy csinnadrattával előkészített gálaest egy nappal korábban komoly veszélybe került: egy színházi karbantartó puszta kíváncsiságból meghúzott egy kart – abban a pillanatban beindult a tűzoltó-berendezés és öt tonna víz zúdult a terembe. Több nagy teljesítményű szárítógép folyamatos üzemeltetésével sikerült elérni, hogy csak néhány, a parketten maradt nedves folt árulkodjon a korábbi incidensről.
Fényshow, füst, reflektorok:
végül háromnegyed órás késéssel megkezdődött a gálaest. Tudor Giurgiu főszerv köszönti a közönséget, előbukkan a népviseletbe öltözött Marilyn-lány, aki cselló-szakos egyetemista Kolozsváron.
Egyértelmű volt, hogy a nézők az Aaltrának szorítottak, de a zsűriből csak Cristi Mungiunak jött be a tolószékes road-movie. Így is jót vidulhattunk a rendező-párossal: a közönségdíjat átadó Dorel Visannal egyikük ruhát cserélt. Az öltönyösből bőrdzsekissé átvedlett színésznek hamar eszébe jutott, hogy zakójában felejtette telefonját és pénzét, így elkezdte tapogatni a színpadon a francia színész-rendezőt. Az Aaltra rendezői ezután
megköszönték a kolozsvári sörgyárnak,
hogy igazán kellemessé tették itt tartózkodásukat. Az Aaltra sikere nem meglepő: a fehér-fekete filmben az emberek könnye kicsordult a nevetésről. Benoit Delépine és Gustave Kerven (egy népszerű tévés showműsor vezetői, most forgatókönyvírók, rendezői és szereplői a filmnek) története: két tanyasi ember rossz szomszédságban éldegélik hétköznapjaikat. Egyik a nagydarab nyugodt, a másik a szikár izgága, ahogy egy vérbő komédiában illik.
Egy szép napon aztán mindketten tolószékbe kényszerülnek... Egy kórteremben kénytelenek megélni az első felismerés traumáját, összezárva. Bármilyen morcosan szeretnék elkerülni az elején, sorsuk elválaszthatatlan lesz.
A gálaest meglepetés-vendége a román filmek egykori jóképű sztárja, Dan Nutu volt, aki 25 éve Amerikában él. Meg is látszott rajta, hogy idegen már a színpad és a kamera:
bejövet és kimenet is megbotlott a deszkákon,
két kézzel kellett fognia a mikrofont, és keverte a román nyelvet az angollal. A rokonszenves Julie Delpy ezúttal nem csak színészi, rendezői és forgatókönyvírói kvalitásait villogtatta, de bemutatta zenei tudását is: előadta a Before Sunset The Waltz című betétdalát, igaz, lehangolt gitárral, de az összhatáson ez sem tudott rontani.
Julie Delpy látogatása egyébként nem volt mentes a szervezési és technikai malőröktől: a potya meghívókkal mesterségesen felduzzasztott Köztársaság moziba, a francia színésznő jelenlétében bemutatott film, a Before Sunset vetítésére nem érkezett meg időben a felirat, ami elég kínos egy olyan alkotás esetén, amelyben másfélórán keresztül szinte megállás nélkül idegen nyelven beszélnek. A film utáni beszélgetés során pedig a mikrofon mondta fel többször is a szolgálatot. A várva-várt Kill Bill-folytatás péntek éjjeli vetítése előtt
meg kellett edzenie az izmait annak,
aki be szeretett volna jutni a szabadtéri előadásra. A csak félig nyitott ajtó okozta torlódás miatt meghitt közelségbe került mindenki. Tarantino azonban nem hagyta cserben rajongóit: a második részben ugyan már kevesebb a vér, viszont visszatértek a jellegzetes párbeszédek, és természetesen a végén Bill is visszaadja a teremtőjének a lelkét.
Nagyon sokan azért váltottak jegyet szombaton és vasárnap este az Eternal Sunshine of the Spotless Mind című, vadiúj filmre, mert Jim Carrey-n szerettek volna hahotázni. Az amerikai komikus azonban most komolyabb szerepet kapott, és kiderült róla hogy idétlen mosolya és szem-forgatása még nem skatulyázta be, nem kell élete végéig bohóc-szerepeket játsszon.
Michel Gondry filmjében Carrey kötött sapkájában például sokkal jobban emlékeztet a Száll a kakukk fészkére főszereplőjére. A történet is ezt juttatja eszünkbe: korszerű technológiával az emberek agyából kitörlik a nem kívánatos emlékeket. Hiba is csúszhat a rendszerbe, közben idősíkok keverednek, két ember szövevényes kapcsolatába belép egy harmadik szereplő, de azért a heppiend kötelező... szóval kicsit kusza a sztori.
Idősíkokkal játszik a dán Reconstruction rendezője,
Cristopher Boe is, aki a fesztivál rendezői díját érdemelte ki egy szerelmi négyszög újjáépítésével. Utolsó pillanatban is nehéz eldönteni, hogy mi a valóság, és mi az, ami csak a főszereplő képzeletében, vágy- és rémálmaiban létezik.
A fehér-fekete és színes kockák ebben a filmben is keverednek, de a különös hangulatot éppen az árasztja, hogy színesnek tulajdonképpen csak egy erőteljesen rúzsozott száj és egy vörösre lakkozott köröm nevezhető. Más rikító szín nincs: elegáns fehér-fekete vagy drapp minden, nagyon finoman árnyalva, akárcsak a történetben vagy a képekben elrejtett részletek. A filmnek kerete is van – ebben a narrátor figyelmeztet, hogy ez a kis mágia, füsttel, köddel nem több, mint film. Csak film. De azért fáj.... A Schultze Gets the Blues
egy butácska kis történetre épül:
a nyugdíjazását követő napok unalmában Schultze, az osztrák bányászfalucska népszerű polka-előadója ráébred arra, hogy harmonikáján nagyobb élvezettel húzza a rádióban elcsípett amerikai country ritmusokat, mint a hagyományos jódlit.
Közvetlen környezete nem érti a hirtelen váltást, de azért szívesen elküldik egy amerikai rendezvényre, hogy képviselje hagyománytisztelő közösségét. Schultzénak meg öreg korára van annyi esze, hogy kihasználja a soha vissza nem térő alkalmat, és a Missisipin végig-motorcsónakozzon. Az az érzésünk, ez egy Kusturica-film német változata iszonyúan blőd, lassan hömpölygő poénokkal.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!