Egy igazi tengerész akkor a legkifejezőbb, amikor hallgat
Sipos Zoltán 2003. november 27. 19:11, utolsó frissítés: 19:05#b#Lucky kapitány#/b# a világ végére is követné az Acheron francia hadihajót, hogy legyőzze. Ágyúzáskor szilánkokra robbanó gerendák, árnyalt jellemrajzok, de semmi lelkizés – a napóleoni háborúk idején játszódó mozit már csak ezért is jó megnézni.
A napóleoni háborúk harmadik évében, 1805-ben játszódik a történet: Russell Crowe "Lucky" Jack Aubrey kapitányként azt a feladatot kapja, hogy hajójával, az H.M.S. Surprise-al egy francia hadihajót, az Acheron-t vadássza Dél-Amerika partjai közelében. Az Acheron azonban már az első találkozókor kemény diónak mutatkozik: csak néhányszor dördülnek el a francia hajó ágyúi, az angolok máris mentőcsónakjaikkal kell bevontassák mozgásképtelen hajójukat a menedéket jelentő ködbe. Lucky kapitány azonban vérszemet kap: a parancsot túlteljesítve a viharos Horn-fokot is megkerüli az Acheron utáni hajszában, és a Galapagos-szigetekig űzi. Ott azonban elkapja.
A film minden porcikájában hűen tolmácsolja a gyermekkori kedvenc, becsülettel megírt tengerész-történeteket. Ugyan nem ismerjük Patrick O'Brian Jack Aubrey-történeteit, aminek alapján Larry Ferguson és John Collee a film forgatókönyvét írta, de el kell ismerni, hogy a forgatókönyv (és a film is) jó: semmi művészieskedés, ugyanakkor semmi közhely –
egyszerűen csak egy izgalmas, feszesre szabott történet
Peter Weir rendező tudta, hogy egy igazi tengerész akkor a legkifejezőbb, amikor hallgat, úgyhogy nem is beszélteti túl a szereplőket, ehelyett a gesztusokon és a rövid, de velős párbeszédeken van a hangsúly. Nincsen különösebb moralizálás – a szereplők nem esnek az ömlengés csapdájába, amikor például egy tengerészt fel kell áldozni a többiek túléléséért: egyszerűen csak hallgatnak és néznek a semmibe. Ami tapintatos, meg életszerű is. Ugyanakkor még a mellékszereplők is jól árnyalt személyiséggel rendelkeznek a filmben.
További pluszpontot jelent, hogy Lucky kapitányt nem a hazafias érzület fűti, amikor őrülten hajszolni kezdi a sokkal erősebb ellenfelet, hanem sértett büszkesége. Crowe ugyan kissé kihízott a szépfiú-kategóriából, de éppen ettől válik szemre hiteles kapitánnyá: borostásan, egy kis pocakkal-tokával meg tömpe ujjaival sokkal jobban mutat a parancsnoki hídon, mint például a közelmúltban Johnny Depp a Karib-tengeri kalózokban. Az alakítása sem rossz – nem kevés diplomáciai érzékkel, de karizmatikusan vezeti lázongó legénységét az eléggé bizonytalan kimenetelű végső csata felé.
Jóbarátjával, Bettany (Stephen Maturin) hajó-orvossal folytatott vitái során pedig a kapitány személyiségének hibái – a bizonyítás vágya, illetve a kompromisszumokra való képtelenség, ha a győzelemről van szó – is kibuknak: a főszereplő jellemének ennyire részletes kibontására rég nem láttunk példát kommersz műfajban. Háborús és kommersz filmekben pedig még annyira sem. Ugyancsak jólesett látni, hogy
a film morális szempontból nem polarizált:
nincsenek Jó és Rossz fiúk, ahogy azt hollywoodi filmektől már megszoktuk, hanem csak két, egymáshoz méltó ellenfél van, akik ugyan nagy élvezettel mészárolnak, de azért tisztelni is tudják egymást. Vagy legalábbis egymás halottait.
Ami a látványt illeti, az sem rossz: mi leginkább a díszletet, illetve az ágyú-sortüzek miatt szálkákra robbanó fagerendákat díjaznánk – ezek a jelenetek a háborús látvány-filmek etalonjának számító Ryan közlegény megmentését idézik, ha csak néhány pillanatra is. A kamera éppen annyira van közel az eseményekhez, amennyire egy kamasz fantáziája kívánná, de a film képileg nem megy el naturalista túlzásokba. Amúgy pedig semmi különös, ami a kameramozgást meg a vágást illeti, azon kívül, hogy rendicsek meg van csinálva.
Mindent összevetve rég nem láttunk ennyire jó tengerész-filmet – az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Karib-tenger kalózain kívül mostanában nem futott a mozikban más, ilyen témájú film. Azonban, ha a tengeri kaland-történetek visszatérnek, nehéz lesz túlszárnyalni a Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán-t.