"Színésznõként nehezebb levetkõznöm"
Kiss Andrea-Laura 2003. május 07. 16:17, utolsó frissítés: 15:49A Nõ téma köré szervezõdött idei #b#Mediawave#/b# nõi zsûrijében Samira Sinai #b#iráni színésznõ#/b#, rendezõ és képzõmûvész is helyet kapott. A nõiséggel átitatott fesztiválon az iráni nõkrõl beszélgettünk a félig magyar származású Samirával.
Transindex: – Amikor a fesztivál zsûrijérõl hallottam, és megtudtam, hogy egy iráni nõ is közöttük lesz, arra számítottam, hogy egy sötét, bõ ruhába öltözött, fejkendõs valakit kell majd keresnem a tömegben. Csalódtam, és emiatt nehéz volt rád találni, öltözeted ugyanis nem tér el az európai nõkétõl. Ez azt jelenti, hogy eléggé torz képünk lehet az iráni nõkrõl, az iráni szokásokról.
Samira Sinai: – Valóban így van ez, kissé furcsán látják az iráni helyzetet az európaiak. Bár nem mindenki, inkább azok, akik még nem léptek közvetlen kapcsolatba az iráni kultúrával. De ugyanez a helyzet az iráni nõkkel is, akik sohasem jártak külföldön: õk is furcsán vélekednek az idegen nõkrõl. Azt gondolják, hogy az európai, amerikai nõ frivol, mindig levetkõzik, csak az a fontos számára, hogy miként öltözködjön, szépítkezzen, és hogy minél inkább tessen a férfiaknak. Ez nem jelenti azt, hogy megvetnék az európai nõket, egyszerûen ez a kép alakult ki róluk.
Ugyanúgy, ahogy itt Európában azt gondolják, hogy ott minden nõ csadort visel, és az a gondja, hogy otthon legyen a családja, férje mellett. Ezzel azt akarom hangsúlyozni, hogy ugyanúgy, ahogy Európában is vannak olyan nõk, akiket csak a külsõségek érdekelnek, de ez nem mindenkire jellemzõ, nálunk is különbségek vannak nõ és nõ között. Iránban ugyanis sokféle kultúra találkozik, ez egy nagy ország. Például ha elutazom Teheránból egy kisebb városba, néha úgy érzem, mintha egy teljesen más országba mentem volna, és õk is úgy néznek rám, mintha máshonnan érkeztem volna. Ebbõl a szempontból Irán különbözik Magyarországtól. Lehet, hogy itt is van különbség vidéki és városi nõ között, de ez nem olyan hangsúlyos, nincsenek olyan távol a nõk és a férfiak, vagy egyáltalán az emberek egymástól.
Ahhoz, hogy valaki tényleg megismerje Iránt, oda kell mennie, és közelrõl meg kell nézze, hogy hogyan élnek ott az emberek. Ekkor derül ki igazán, hogy az iráni nõk sem olyanok, mint amilyennek például a tévében látjuk õket.
T.: – Éppen erre gondoltam, hogy hozzánk csak hiányosan és torzultan jutnak el filmeken, vagy a híradón keresztül bizonyos képek. Még mindig szabályok, törvények határozzák meg, hogy miként viselkedhet, öltözködhet a nõ Iránban, vagy például ha eljön Európába – ha egyáltalán eljöhet – törvényszerûen viselnie kell ezt az öltözetet?
S. S.: – Az a helyzet, hogy Iránban is mûködnek szabályok, ahogy egyébként majdnem minden országban. Iránban arra is van szabály, hogy hogyan kell kinéznie egy nõnek vagy egy férfinak az utcán. És ezek nemcsak az irániakra vonatkoznak: ha egy külföldi nõ belép az országba, rá is ugyanaz a regula érvényesek. Én is, ha külföldre megyek, tiszteletben tartom az illetõ ország törvényeit, de egyébként szabad vagyok, azt teszem, amit akarok.
T.: – Hogyan járnak ott az utcán? Milyen a ruhaviselet, illetve milyen megkötések vannak például a színek vagy a forma tekintetében?
S. S.: – Nem lehet feltûnõ viseletet hordani. A törvények azt mondják, hogy nem az a lényeg, hogy az embernek a külseje feltûnõ legyen. Most már a szabályok kissé átalakultak, nem annyira szigorúak, a színekben most már nem igazán van korlátozás, fejkendõt viszont kötelezõ viselni, és olyan ruhát, amely nem feltûnõ, nem túl szûk -- persze nem muszáj nagyon bõnek lennie.
T.: – A jelmezbemutatódon olyan iráni nõi ruhákat láthattunk, amelyek különbözõ színházi elõadások jelmezei. A ruhák között voltak nagyon csinosak is, habár egyik sem nélkülözte a fejkendõt, vagy sapkát. Ezek csak a színpadra érvényesek, vagy viselhetõk az utcán is?
S. S.: – Volt olyan színdarab közöttük, amelyik a reális életet tükrözi, ebben ugyanolyan ruhát vettek fel, amilyet az utcán is sok nõ hord, de volt olyan is, amely a régi idõket idézi fel, amikor a nõk még másképp öltöztek, tradicionálisabb ruhákat hordtak. Volt azonban egy iráni-német koprodukció, egy Federico García Lorca-darab, amelyben a nõk férfi öltözetben jelennek meg. Ez a színpadon viselhetõ, de az utcára nem lehet kimenni velük.
T.: – Félig irániként, félig magyarként bizonyos értelemben közvetítõ vagy a két kultúra között. Milyen különbségeket látsz, amelyek elválasztják egymástól az iráni és mondjuk a nyugati kultúrát?
Ezt nagyon nehéz megmondani… A nõk vonatkozásában nagyon sok hasonlóságot látok a két kultúrában. A különbség fõként a tradícióban kereshetõ, a nevelésben, de nagyon nagy különbségeket nem látok. Azok a problémák, amelyek néha például egy magyar nõ életében elõfordulhatnak mondjuk a férjükkel való viszonyukban, az iráni nõ életére is jellemzõek. De ott mások a szabályok, és ez hozzájárul ahhoz, hogy az emberek másként viselkedjenek.
Ezenkívül nagyon sok hasonlóságot látok az itt és a nálunk élõ nõk, és általában az emberek között. Az ég mindenütt ugyanolyan színû. Azt akarom mondani, hogy egy kissé valóban különböznek egymástól, de nem nagyon, tényleg nem nagyon. Itt is találhatunk olyan embert, aki zárt, szigorú szabályok szerint él, mert olyan családban nevelkedett. Azért beszélek hasonlóságról, mert hasonlítanak a problémák, még ha nem is teljesen azonosak.
T.: – … amennyiben általános emberi problémákról van szó. Azonban mennyire van jelen a hierarchikus viszony a nõ-férfi között a családon belül, és általában az iráni társadalomban? Élnek-e még azok az erre vonatkozó, vallásos hagyományból eredeztethetõ szokások?
S. S.: – Ezeknek a szokásoknak a fennmaradása elsõsorban a családoktól függ. Vannak olyan családok, amelyekben élesen elhatárolódik a nõi és a férfi feladat: a nõ otthon marad, neveli a gyereket, a férfi pedig dolgozik. De a haladással együtt anyagi problémák is felmerülnek, amelyek folytán a nõk egyre inkább kijönnek a házakból, elkezdenek dolgozni, segítenek a férfiaknak. Ebben is hasonlóságot látok az iráni és a magyar családok között. Vannak olyan nõk, akik szeretnének dolgozni, karriert csinálni, de mellettük áll egy olyan férfi, aki ezt nem engedi.
Ehhez azonban nem kell feltétlenül Iránban lenni, itt Magyarországon is találkozhatunk ilyen esetekkel. Iránban én is dolgozom, de nincsen semmi problémám, pedig én is férjnél vagyok. Szerintem ennek nem is a vallás az oka, mert én ismerek nagyon vallásos embereket, akik tényleg szívbõl vallásosak, és mégis engedik a feleségüket dolgozni. Ettõl még fontosak lehetnek nekik azok a szabályok, amelyek a házaséletet meghatározzák. Szerintem a nõktõl is függ, hogy miként viselkednek: ha összeházasodnak valakivel, rajtuk áll, hogy hogyan nevelik a fiaikat, azok pedig majd annak megfelelõen fognak viselkedni.
T.: – Az oktatásban hogyan jelenik meg az elkülönülés? Most már lehet vegyes iskolákban tanulni?
S. S.: – Nem, nincsenek vegyes iskolák, külön járnak a fiúk és a lányok. Viszont a tananyagban és a tanítási módszerekben szerintem nincs különbség. Most már nagyon sok lány megy egyetemre, és nagyon jó tanulók a lányok. Ez már olyan nálunk, mintha az õ feladatuk lenne, hogy beiratkozzanak az egyetemre és tanuljanak. De az oktatás külön folyik.
T.: – Mivel a filmes szakmában is meglehetõsen jártas vagy, édesapád filmrendezõ, arra lennék kíváncsi, hogy milyen a mozikultúra Iránban, például külföldi filmek vetíthetõk-e a mozikban?
S. S.: – Iránban évente kb. 70 film készül, amibõl persze öt vagy hat jó. Emiatt nem mutatnak be amerikai vagy európai filmeket, talán egy vagy két mozi vetít külföldi alkotásokat. Lehet, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy ilyen sok filmet készíthetünk Iránban. De szerencsére minden jó külföldi filmet megkapunk videószalagon, és otthon megnézhetjük. Szerintem az nagyon jó, hogy megszüntették az amerikai filmek vetítését, mert így elkezdhettünk iráni filmeket készíteni.
T.: – Ez tényleg nagyon jó, ám ugyanakkor nincsen egyfajta elszigetelõdés a filmkultúra terén? Hiszen vannak igényes európai filmek is…
S. S.: – Persze, de van nálunk egy nemzetközi filmfesztivál, amelyre nagyon sok külföldi filmet elhoznak. Én valóban hiányolom, hogy nem nézhetek európai filmet a mozikban, mert az az igazság, hogy videón sem lehet mindig hozzájutni a jó európai filmekhez, inkább az amerikaiak a hozzáférhetõk.
T.: – Mi az oka ennek a korlátozásnak?
S. S.: – Ez már régóta elkezdõdött, a forradalom óta; hogy most miért nem jönnek ezek a filmek, tényleg nem tudom. Az mindig fennállt, hogy ki kellett válogatni azokat a filmeket, amelyek belefértek, megfeleltek az iráni szabályoknak. Hogy milyen más okok vannak, nem igazán tudom. Ez most már így van, és senki nem kérdezi, hogy miért.
T.: – Az imént említetted, hogy csak azok a filmek mutathatók be Iránban, amelyek megfelelnek az ottani szabályoknak… Konkrétan mirõl van szó?
S. S.: – Hát, hogy mi… gondolkodnom kell. Nagyon nehéz szabályokról beszélni… Például az egy szabály, hogy meztelen nõnek nem szabad szerepelnie a vásznon… Érdekes volt, amikor egy iráni nemzeti fesztiválon voltunk ezzel a koprodukcióval, azt kérdezték tõlünk, hogy nem nehéz-e nekünk a színpadon mindig fejkendõben lenni. Azt válaszoltam, hogy én jelmeztervezõként már megszoktam, hogy mindig fejkendõt is tervezek, de nekem mint színésznõnek nehezebb lenne levetkõzni, mint a fejkendõt a fejemre tenni. Mert most majdnem minden filmben vagy színdarabban az történik, hogy a nõ levetkõzik.
Ez is egyfajta szabály, vagy divat. És ez sem tetszik nekem. Azt gondolom, hogy ez sem szabadság. Beszéltem néhány színésznõvel, akiktõl megkérdeztem, hogy milyen érzés, amikor levetkõznek a színpadon. Az egyik azt mondta, hogy csak az elõadáson kell levetkõznie, a próbákon nem. Akkor meg olyan nagy fény van, hogy nem is gondol arra, hogy levetkõzik. Ebbõl arra következtetek, hogy neki sem lehet könnyû. Szerintem ezek a szabályok minden országban megvannak, csak egyes helyeken valamilyen politikai okból ezt kihangsúlyozzák.
T.: – Mennyire érvényesek még azok a szabályok, hogy szállodában nem szállhat meg egyedül egy nõ, vagy nem utazhat egyedül, esetleg a vendéglõkben a nõk számára elkülönített helyet foglalhat csak el?
S. S.: – Nem, ez már rég nem érvényes. Volt egy idõszak, de akkor sem az volt, hogy nem engedték, hanem egy igazolást kellett vinni. Amikor egyetemista voltam, akkor is jártam egyedül vagy a barátnõmmel szállodába, és nem fordult elõ, hogy ne engedtek volna be. Mindig elég volt egy igazolás, hogy turista vagyok, vagy egyetemista, hogy ezért meg ezért jöttem. Erre azt mondták, OK. Ez a szabály tíz évvel ezelõtt volt érvényes, azóta már nem tudom, mert egyedül sehol nem jártam Iránban. Úgyhogy nem állt fenn az, hogy egy nõ ne tudjon utazni. A kávézókban vagy a vendéglõkben sem volt soha gondom. Az az igazság, hogy a nõkben magukban van egyfajta félelem, szégyenlõsség, valahogy visszahúzódóak, és azt gondolják, hogy nem lehet. A mostani generáció már nem ilyen, már nem félnek.
T.: – Melyik kultúrát érzed szabadabbnak, inkább a sajátodnak?
S. S.: – Iránban nõttem fel, de mivel Magyarországon is tartózkodtam gyerekkoromban, egy kissé más vagyok, mint az irániak, és más, mint a magyarok; nem is tudom, hogy hova tartozom. Ez tényleg így van. Nagyon szabadnak érzem magam, és nekem ez nagyon fontos. Az, hogy hogyan öltözködöm, nem zár be, nem határozza meg, hogy mit gondolok, mit érzek. Iránban megtanultam, hogy az öltözködés felszíni dolog…
T.: – Mit ajánlasz azoknak az európai nõknek, akik Iránba szeretnének látogatni, mire figyeljenek?
S. S.: – Mindenképpen ajánlom, hogy jöjjenek el. Hogy miben lesz részük? Egy nagy meglepetésben. Mert senkit sem lehet felkészíteni egy iráni kirándulásra. Azt ajánlom, hogy hozzanak magukkal egy kis kendõt, nem nagyot, aztán majd meglátják… Semmiképpen sem kell túlzásba vinni az elfátyolozást. Volt olyan nyugati nõ, aki már a repülõrõl úgy szállt le, hogy teljesen bebugyolálta magát sötét, bõ ruhákba, meg csadorba, mert azt hitte, hogy nálunk mindenki így jár. Aztán az utcán õ lett a legfeltûnõbb.