Beszélgetés Lakatos Róberttel
Cs. H., K.A. 2002. november 23. 00:00, utolsó frissítés: 00:00Lakatos Róbert az új itthoni magyar filmes nemzedék referenciapontja. A Filmtettel szervezett filmes alkotótáborának termése a vásárhelyi filmfesztre is jött, Bertóti Attila Hajsza címû produkciója a versenyprogramban is szerepelt. Hogy is van ez az itthoni magyar filmmel?
Transindex: Adott egy filmes alkotótábor. Kiknek szerveztétek? Honnan jött az ötlet?
Lakatos Róbert: Tavaly meghívtak a Minimum Party összmûvészeti táborba, hogy csináljunk filmes mûhelyt. Lett is. Meglepõen nagy volt az érdeklõdés. Eredetileg nem úgy jöttek el az emberek, hogy most õk filmes mûhelybe fognak járni, de amikor elkezdõdött a munka, akkor elég sokan átjöttek a filmezni. De ugye a Minimum Party összmûvészeti tábor, és minden más mûhelynek van hagyománya, csak ennek nincs.
Ott volt Zágoni Balázs is a Filmtetttõl, és megbeszéltük, hogy szükség volna kimondottan filmes táborra is, ami a maga nemében több területet átölelhet. Így jött létre idén júniusban ez a Filmtett - Duna Mûhely filmes tábor, amin a tevékenység annyiban tért el a korábbitól, hogy nem csak filmes alkotómûhely volt, hanem volt egy elméleti- és egy színészmûhely is.
Csak filmeseket vártatok, vagy tapasztalatlan érdeklõdõk is részt vehettek?
Én az alkotómûhelyrõl tudok nyilatkozni, mert azzal foglalkoztam. Jelentkezni kellett: önéletrajzzal, motivációval, esetleg valami ötletel, eddigi munkával. Nyilvánvalóan elsõsorban azoknak kell megadni a lehetõséget, akik filmmel szeretnének foglalkozni. De ez nem azt jelenti, hogy kizáró jellegû az elõzetes tapasztalat, a szándék megléte volt lényeges.
A filmek talán nem voltak egészen csiszoltak...
Egy hét alatt kellett eljutni az alapoktól egy ötlet kitalálásán keresztül a megvalósításig. Nehéz folyamat. Sokak számára így is hihetetlen volt, hogy ilyen rövid idõ alatt ki tudtak hozni magukból egy ötletet és valamilyen szinten meg tudták valósítani. De nyílván technikai problémák is fellépnek. Ha valaki egy kicsit is csúszik, akkor már nem tud esetleg hangot csinálni, vagy nem marad annyi vágási idõ, amennyi kellene.
Van jövõje a romániai magyar filmkészítésnek?
Nem tudom, mennyire van jövõje, mennyire van rá igény. Tény, hogy a világban az audiovizuális kultúra nagyot fejlõdött. Azok a vidékek, amelyek nem fejlesztik az audiovizuális kultúrájukat, provinciává válnak. Ha a romániai magyar filmkészítés nem fog fejlõdni, akkor igenis provinciává válunk.
A filmesek körét egy elég zárt körként ismerik...
Én ezt nem így érzem. Legalábbis vannak emberek, akiket ismerek, akik nyitnak minden irányban. Szóval nem tudom, hogy miért van elterjedve az a vélemény, hogy zárt kör vagyunk. Talán lusták az emberek. Meg kell próbálni, el kell kezdeni nyomulni. Kell figyelni a lehetõségeket és le kell rájuk csapni. Az elmúlt években a Duna Mûhely többször is hirdetett pályázatokat. Akit igazán érdekel és igazán ezzel szeretne foglalkozni, szerintem nyílik lehetõsége rá.
Beszélhetünk romániai magyar filmes stílusról
Ilyesmit nem igazán érzékeltem. Nyilván vannak tévés produkciók, melyek eljutnak hozzám is, de azokat nem figyelem annyira, hogy véleményt tudnék mondani. Olyan kevés kisjátékfilm és olyan kevés igazi, tehát nem riportfilm felé hajló dokumentumfilm készül, hogy mindenkinek megvan a maga egyéni stílusa. Nem hiszem, hogy lehetne beszélni egy erdélyi stílusról. Szerintem ilyesmi nem létezik.
Milyen az erdélyi filmek fogadtatása a nemzetközi fórumokon?
Errõl megint nem igazán lehet beszélni. Csak nagyon elvétve jutnak ki erdélyi filmek. Kevés film készül és nagyon ritkán küldik ki az emberek. És nyílván már nem lehet olyan filmkészítési hagyományról beszélni, ami máig érvényes lenne. Illetve van egy olyan fejlemény is, hogy valószínûleg ezek nagyrészt gyengébb filmek, mint amelyek más országokban készülnek, és hát ezért nem jutnak ki.
A versenyprogramban vetítették a Csendország címû filmedet, amely egy süketnéma gyimesi fiúról és a fényképezéssel való ismerkedését dokumentálja. Hogyan tudtad megoldani, hogy a kamera nem zavarta a szereplõket a filmezés alatt?
A film szereplõit nagyon régóta ismerem. Régóta járok ki Gyimesbe. Teljesen más dolog kapcsán ismerkedtem meg velük: tudták, hogy gyerekük Kolozsvárra fog járni iskolába, a Süketnéma Intézetbe. Ez elég messze van Gyimestõl és nem tudták volna túl gyakran meglátogatni és szerették volna, hogy ne kelljen a gyerek egyfolytában az intézetben üljön, legyen aki idõnként hétvégén hazaviszi -- a család ezért kereste a barátságot. Ami ki is alakult, hozzájuk jártam, ahányszor Gyimesbe mentem.
Általában volt nálunk videokamera és amikor beszélgettünk, vagy együtt ittunk a családdal, akkor odaadtuk a gyereknek is. Az évek folyamán teljesen megszokták a videokamera jelenlétét és megtanulták azt úgy kezelni, hogy ne zavarjon be a viselkedésükbe. Így a kamerát nem vették igazán komolyan.
Tény, hogy nagyon kis stábbal forgattunk. Egyedül én voltam és az operatõr. Engem pedig már ismertek. Az operatõr megpróbálta lekövetni a dolgokat, nem állította be õket. És nagyon sokat tett az operatõr is, hogy nem zavart be a kamera.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!