Valóságtól sújtva
Gyenge Zsolt 2007. május 07. 16:47, utolsó frissítés: 16:17Személyes és társadalmi drámákat feldolgozó dokuk taroltak ismét Győrben: a Mediawave dokufilmes szekciója lassan világszínvonalúvá cseperedett. Rövidfilmben a román újhullám volt a mérce.
Sokgyermekes család tengődik egy távoli orosz falu peremén, a kis házhoz apró, sáros udvar és hasonló kert tartozik. A rendezetlen külsejű apa mindennapi teendői közben meséli el, hogy öt gyermekük van, de csak a kisebbik lánnyal vannak komolyabb gondok, aki epilepsziával született. Az apa szerint felesége idegi problémákkal küszködött akkoriban, s hiába javasolta ő az abortuszt, a nő meg akarta tartani a gyermeket.
Mesélés közben persze az élet nem áll meg, a beteg kislány az aggresszív megnyilvánulások, és a szélsőséges szeretet-kitörések között ingadozik. Pörögnek a képek a többi gyerekről, a legkisebb fiúról, aki egy törött üvegdarabbal vagdossa a zöldségeket egy salátához, a feleségről, aki leginkább tétlenül jár fel-alá, s mindeközben folyamatosan érezzük, hogy a történet valahogy nem áll össze,
mintha valami űr lenne mindennek a közepén.
Aztán egyik alkalommal az apa valahol az udvaron tesz-vesz, a konyhában pedig a feleség elmeséli a filmesnek, hogy valójában volt nekik még egy lányuk, aki kamaszkorában felakasztotta magát. Ekkor válik igazán érthetővé az a gondterhelt, nyomott atmoszféra, ami belengte a filmet elejétől kezdve; mostantól tudjuk átérezni az apa automatikus, szinte élettelen gesztusait, amelyekkel a legkisebb célszerűség vagy jövőkép nélkül végezte a túléléshez nélkülözhetetlen mindennapi cselekvéseket.
Megrázóak az elkalandozó, eltévelyedő, kilátástalanságot jelző mozdulatok, amelyek egyszerre világítanak rá az elkeseredéssel teli beletőrődésre és arra a gyerekek iránt érzett felelősségből fakadó hihetetlen energiára, amellyel az apa megpróbálja felszínen tartani a családot.
Wojciech Kasperski lengyel rendező dokumentumfilmje (Nasiona – Magok) anélkül ad az emberi szenvedésről megrázóan hiteles képet, hogy riportfilmként vájkálna a sebekben – a kamera csendes szemlélőként van jelen a család életében, és mély emberséggel hagyja feltárulni a legkeservesebb titkokat.
E film mintha a mozi mágikus erejéről tanúskodna: hiába szerette volna az apa az öngyilkos lány esetét rejtve tartani, a lelki valóság olyan könyörtelenül tárul fel a filmes szituáció hatására, mint a fizikai valóság szokott a fényképezőgép lencséje előtt.
Az utóbbi évek tendenciáját figyelve nem meglepő,
hogy egy dokumentumfilmmel kellett kezdeni ezt a beszámolót. A Mediawave néhány évvel ezelőtt kezdte el vonzani a különleges érzékenységű dokumentumfilmeseket, közöttük a többszörös díjnyertes orosz Szergej Loznitsát.
Az önbeteljesítő jóslatok mintájára ez a vonal csak erősödött az idén, hiszen a szervezők a korábbi évek sikerei alapján Loznitsát választották zsürielnöknek: így aztán nem is volt kérdés, hogy ha akad jó doku, az megkapja a nagydíjat – a Magoknak ez lett a sorsa.
A Magok sikere mögött azonban nemcsak a véletlenszerűség és az egyedi tehetség szerencsés keveréke áll. Tavaly indult egy lengyel-orosz filmes kezdeményezés, amelynek már idén elképesztő eredményei voltak a Mediawave versenyprogramjában. Lengyel dokumentumfilm-rendezők meglepő módon az orosz világban és emberekben találtak termékeny inspirációt – ennek a projektnek a keretében született a fenti film, valamint még jónéhány átlagon felüli alkotás.
Ezek közül is kiemelkedik az Elektryczka,
– címe a moszkvai külvárosi vonat nevéből származik. A film ereje leginkább a megközelítés egyszerűségében és visszafogottságában rejlik: húsz percen keresztül minden kommentár nélkül figyelhetjük a járat utasait. Idősek és fiatalok, harsány magabiztosak és meghúzódó félénkek, meggyötört munkások és terpeszkedő katonatisztek, öltönyös hivatalnokok és nyűtt ruhájú téblábolók népesítik be a vonatot és a vásznat.
A kamera nem csak az utazó embereket, hanem a köztük kialakuló röpke kis viszonyokat is megpróbálja rögzíteni: elkap egy-egy pillantást, észreveszi, amint valaki összeráncolja homlokát szomszédja telefoncsörgése miatt, felveszi a beszédfoszlányokat, belehallgat a suttogásokba.
Szépen lassan, az egymáshoz csupán lazán (a közös utazási eszköz révén) kapcsolódó elemekből mintha egy világ állna össze: ebből a néhány percből valószínűleg többet tudunk meg a mai orosz/moszkvai társadalomról, mint egy többszáz oldalas szociológiai értekezésből.
A dokumentumfilm szekció Világ-képek címének megfelelően a világ más tájairól is érkeztek lélegzetelállító dokuk, amelyek számunkra idegen élet- és létformákról tanúskodnak. „Felelős társadalomért” díjban részesült a 11000 kilométerre New Yorktól című dokumentumfilm, amely az afganisztáni háború borzalmait mutatja be megdöbbentő képsorokban.
A kamera annyira a harci események középpontjában van, hogy eleinte azon tanakodunk, vajon megrendezett jelenetekkel, vagy dokuval van dolgunk – a golyók elől lebukó kamera aztán meggyőz arról, hogy ez „olyan, mint a filmekben”, csak nincsen csapó.
Izrael északi részén élő, vállalkozó kedvű muzulmán özvegyek
a főszereplői a Savanyúság c. filmnek, akiket férjük testvérei legszívesebben otthon tartanának a gyerekek mellett. A viszonylag fiatalon megözvegyült asszonyok azonban úgy döntenek vállalkozásba kezdenek, és mivel mindegyikük tudott savanyúságot készíteni, kevés tőkével, de annál több lelkesedéssel belevágnak a dologba.
A film valójában ennek a kis gyárnak a történetéről szól, ám a legnagyszerűbb benne az, ahogy ez összefonódik a szereplők személyes életével. A fesztiválozás egyik legerősebb pillanata volt, mikor a vetítésen jelenlévő főszereplők egyike, akit a film szerint férje családja nem engedett el húga esküvőjére, ehhez a jelenthez érve ugyanúgy elsírta magát, ahogyan a vásznon, mikor erről a riporternek mesélt.
Világok találkozása Győrben nem csak a filmvásznon, hanem a számtalan koncertszínpadon is naponta többször megtörtént. A Mediawave zenei programja ugyanis talán még a filmesnél is gazdagabb, és alapfilozófiája, hogy a fesztiválra a világ minden tájáról érkező énekeseket együttlétre, közös zenélésre sarkallja.
A Mediwave történetében nem ritka, hogy az egyik évben itt megismerkedett zenészek következő évben már kialakult együttesként térnek vissza. Idén talán a John Coltrane emlékest volt ennek a legkiemelkedőbb pillanata – a nagy amerikai szaxofonos emlékére Chris Potter világhírű zenész vezetésével magyar és szlovén szaxofonosok adtak különleges hangulatú, változatos koncertet szombat este. Ha már Potterről esik szó, nem szabad szó nélkül hagyni
különleges mesterkurzusát,
melyet május elsején délelőtt tartott három órán keresztül a főszínpadon a fesztiválon jelen levő fiatal jazzmuzsikusoknak. Elragadó volt az a szerénység és természetes visszafogottság, amivel a világ egyik legjobbjának tartott szaxofonosa mesélt technikájáról, múltjáról, arról, hogy miként fejlődött zenei világa, és legfőképpen arról a belső üzenetről, amely nélkül minden technika teljesen fölösleges.
Varázslatos akkordok, ritmusalapok, jazz sztenderdek csendültek fel azon a délelőttön, és még a magamfajta zenei amatőr is megérezhetett valamit a jazz világából, talán működéséből is. Közben persze a filmek sem álltak le, valójában a fesztivál a koncert és a vászon közti keserves választásra szűkült le minden este.
A dokumentumfilmekben felvillanó valós világok sokszínűségét a kisjátékfilmek fiktív világai tették még gazdagabbá.
Azt hiszem nem kérdés, hogy ezen a téren idén a román filmek adták a mércét, ha valaki labdába akart rúgni, hozzájuk kellett igazodnia. A néhai Cristian Nemescu Marilena de la P7 című remekéről áradoztam már a fesztivál alatt, a legjobb kisjátékfilmnek járó díjat azonban nem ő, hanem Radu Jude a Sundance Fesztivált is megjárt műve zsebelte be.
A film hőse egy eldugott faluban lakó apa és körülbelül tízéves kisfia, akik régi fekete-fehér „lámpás” tévéjüket viszik javíttatni a szomszédos kisvárosba.
A pokrócba takart tévé a szó szoros értelmében árkon-bokron keresztül történő cipelése egyszerre vicces és szomorú pillanatokat eredményez, amelyek során egyre nyilvánvalóbbá válik e nagyon szegény emberek végtelen kiszolgáltatottsága. Egyszerű, de részleteiben alaposan kidolgozott, kiváló színészi alakításokat felvonultató film lett a Lampa cu căciulă (A képcső), egy ígéretes rendező első alkotása. (A film a Sundance oldalán itt megnézhető!)
Apró poénok és látványos vizuális megoldások uralják általában a rövidfilmfesztiválok animációs szekcióinak vetítéseit – sokszor azonban
szánalmasak a viccek és céltalanok a vizuális bravúrok.
Az idei Mediawave animációs programjában meglepően sok volt a középszerűnél gyengébb darab – az előzsüri egyik tagja is arra panaszkodott, hogy az egész filmes mezőnyre jellemző, hogy volt néhány kiemelkedő remek, utána azonban nagy szakadék következett, a közepes szint hiányzott.
Már az első vetítése után nyilvánvalóvá vált, hogy az animációs mezőnyből magasan kiemelkedik Ducki Tomek Életvonal című munkája, amely egy fura, képzeletbeli világot elevenít meg, ahol fogaskerékből alkotott figurák hullámvasúthoz hasonló síneken siklanak.
A filmecske érdeme, hogy a szokatlan, gépezetszerű alakoknak a fogaskerekek különböző elhelyezésével karaktereket tudott adni, ezeket pedig egy laza történetvázba tudta illeszteni. Ritmusos, izgalmas, állandóan vizuális meglepetéseket tartogató mű – egy olyan fiatal filmes munkája, akin érződik, hogy animációs technikákról és filmkészítésről való komplex tudása igazi filmes látásmóddal és érzékkel párosul. (Az animációból egy részlet megtekinthető itt: – jobboldalt az Animation ikonra kell kattintani).
Egyből belevetettük magunkat a filmekbe és koncertekbe, ahogy egyébként Győrbe érkezve is szoktuk, de álljunk meg egy pillanatra, s gondoljuk végig, mi is ez a Mediawave –
mivé lett másfél évtized alatt ez a fesztivál?
A kilencvenes évek elején filmfesztiválként indult a dolog – Fényírók fesztiválja, hangzik az alcím – de hamarosan kiderült, hogy a zenei vonal (elsősorban jazz, folk- és világzene műfajokban) legalább annyira erős. Voltak évek, mikor a koncertek már szinte a filmes program kárára kerültek túlsúlyba, ám szépen lassan kialakult az, amit talán a fesztivál angol alcíme fejez ki a legjobban: Another connection.
Azt hiszem, a Mediawave lényege a találkozás: népek, kultúrák, zenék, filmek és elsősorban emberek találkozása ez a fesztivál, ahol a másfajta, a mainstreamtől így vagy úgy eltérő kultúrára, művészetre vagy gondolkodásmódra nyitott emberek lépnek valamilyen felületes vagy mély, szakmai vagy személyes, de mindenképpen különleges kapcsolatra.