Béka a férje, de nem király
P. E. É. 2007. március 10. 14:15, utolsó frissítés: 2007. március 09. 18:04Marie Antoinette-től nem vesztettük el a fejünk, a gyönyörű anyagoktól, Versaille-tól, és főleg a finom falatoktól csorgott a nyálunk. Csak csitriknek!
Hogyan szerettessük meg a csitrikkel a történelmet? Vegyünk egy eredeti helyszínt, mondjuk Versaille-t, keverjünk hozzá egy szimpatikus szőke tinilányt, gyúrjuk össze sok-sok földig érő ruhával, borsozzuk meg egy picike szerelemmel, tálaljuk mindezt desszertként finom friss rockzenével – garantált a tinilányoknak a francia forradalom iránti lelkesedése.
Már csak azért is szeretni fogják, mert a francia forradalom történelmi-politikai megvilágítására nem igazán kerül sor a filmben. Igazán „komoly” dolgokról nincsen szó tehát. Inkább egy jól sikerült
történelmi bulvár az egész:
Kivel csalta Marie Antoinette az impotensnek vélt Lajost? Milyen hálóköntöse van egy francia királynénak, és miért nem született hét évig egyetlen fránya francia trónörökös sem?
A témamegközelítés tehát részben történelmi antropológiai: megtudjuk, hogyan is élhettek a 18. században a francia királyi udvarban, milyen konfliktusokkal találták szembe magukat a nemesi rend képviselői, hogyan talált rájuk az erőltetett érdekházasság mellett a szerelem. Ahhoz, hogy mindez a 21. században bárki számára elképzelhetővé váljék, a rendező Sofia Coppolának meg kellett találnia az áthidalást nemcsak a két idősík, hanem az amerikai-európai, amerikai-francia kultúra között is.
Antonia Fraser legutóbbi Marie Antoinette-életrajzának a filmes adaptációja nem lehet bukás semmiképp, a lefejezett francia királyné élete világszerte ismert, az egyik legismertebb királynő-legenda - gondolhatták a producerek. És Coppola jól ráérzett: a történelmi témájú filmekből ugyan még mindig hasznot lehet húzni, csakhogy már nem elég felvonultatni hadseregeket, bemutatni véres jeleneteket, vagy egyszerű szerelmi történeteket. Meg kell bolondítani őket egy kicsit.
Egy kis hollywoodi filmeffektus, sok-sok szép anyag, tájak, varázslatos cipők, elképesztő esztétikájú ételek, egy adag rockzenei aláfestés, s máris közelebb érezzük magunkhoz Marie Antoinette-et. A kis hercegnő valószínűleg épp olyan gyereklány volt, mint bármelyik mai bakfis, aki szép ruhákról, palotákról és a fehér lovon érkező hercegről álmodik. Kiválóan alakítja Kirsten Dunst ezt a bájosan hóbortos kislányt, akinek hirtelen el kell szakadnia az addigi életétől, és egy teljesen más identitással kell napokon belül azonosulnia. Magunk is csodálkozunk a trónörökösön, hogyan nem szeret bele a feleségébe első látásra, miért jár inkább naponta vadászni, és miért
a lakatosság a szeretkezés helyett a hobbija.
Az alig tizenöt éves lányt férjhez adják a francia trónörököshöz, akit még életében nem látott. El kell hagynia szeretteit, a bécsi udvari szokásokat, barátnőit, még a szeretett kutyusát sem viheti magával. A francia határon tetőtől talpig átöltöztetik, mindentől meg kell válnia, ami az addigi életéhez tartozott. A szexmániás, szeretőt tartó nagyapának sajnos impotens, vagy legalábbis a szex iránt kevés érdeklődést mutató unokája van. Ez Marie Antoinette-et kikészíti, főleg azután, hogy az egész világ tudomást szerez arról, hogy még évek múlva is szűz. A franciák természetesen őt hibáztatják, és az anyja is finoman célozgat leveleiben arra, hogyan kell egy férfit elcsábítani. Sikerül is a manőver végül, csakhogy nem a tohonya alamuszi férjjel, hanem egy magas barna jóképű idegennel.
A legtöbb jelenet túl hosszúra sikeredett: fél percig nézhetjük például, hogyan csuklik össze és sír a királynő, amikor az udvarhölgyek jól hallhatóan frigidnek nevezik, és őt hibáztatják azért, mert évekig nem sikerül férjével szexuális aktust létesítenie. Szívszorító látvány, de együttérzésből fél perc sok.
Nemcsak a főszereplő magányát, életének sivárságát érzékelteti a cselekmény linearitása, a szereplők közti interaktusok viszonylagos ritkasága, hanem a rendező fantáziájának a sivárságát is.
A Marie Antoinette egy romantikus amerikai lányfilm keveredése a történelmi adaptációval: amerikai szemüvegen keresztül látunk egy európai történetet. Ez sokak szemében visszatetszést válthat ki. Akárcsak a Da Vinci kód esetében, az európaiak most sem értik, miért kell egy európai legendáról az amerikaiaknak filmet forgatniuk.
Tejjel-mézzel folyó unalom
Az amerikaiak pedig azt nem értik, miért nem lesz hatalmas siker egy olyan film, amelynek a koncepciója, bár az eredeti szándék érthető és rokonszenves, a megvalósításnál valahol elcsúszott. A Marie Antoinette sikamlóssága abban rejlik, hogy a cselekményt nagyon „europanizálni” akarták: nincsenek durva üldözéses jelenetek, nincsen happy end, lecsupaszították minden olyan elemtől, amely az amerikai filmeket izgalmassá teszi. Csupán az európai filmeket érdekessé tevő részeket felejtették ki belőle, s ettől olyan lesz a film, mint a tejjel-mézzel folyó kánaán bemutatása: érdekes, de csak addig, amíg a látvány lefoglal.
Marie Antoinette (Marie Antoinette - a tinikirályné), színes amerikai történelmi dráma, 123 perc, gyártó: Columbia Pictures, Rendezte: Sofia Coppola; Forgatókönyv: Sofia Coppola; Operatőr: Lance Acord; Vágó: Sarah Flack,; Zene: Jean-Benoit Dunckel, Nicolas Godin; Szereplők: Kirsten Dunst, Jason Schwartzman, Steve Coogan, Judy Davis, Rip Torn, Molly Shannon, Asia Argento, Rose Byrne, Shirley Henderson
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!