Szélsőséges helyzetek, intim történetek: Berlinale 2007
Gyenge Zsolt 2007. február 13. 16:37, utolsó frissítés: 14:58Tavaly már látszott, #b#valami készülődik#/b# a volt jugoszláv országok filmgyártásában: ezúttal mintha még jobb filmek jelennének meg arról a vidékről.
Egy esős reggelen kis piros Renault 4-es áll az útkereszteződésben. A szélvédőket mosó utcagyerek, meglátva az autót és a benne ülő értelmiségi családot, „önnek ingyen lesz” kiáltással nekiesik lemosni a koszt. A szélsőséges társadalmi helyzeteket és ennek megfelelő indulatokat generáló balkáni világot örökíti meg a Berlinálé első napjainak két kiemelkedő filmje.
A Grbavica által nyert tavalyi Arany Medve már jelezte, hogy valami készülődik a volt jugoszláv országok filmgyártásában, és érdekes módon, a tavalyi első fecske után most mintha még jobb filmek jelennének meg arról a vidékről. A fenti filmben egy privatizálás előtt álló állami építőcég főmérnöke költséges németországi operációt igénylő beteg gyereke miatt hajlandó bérgyilkosnak állni.
Srdan Golubovic rendező érdeme az, hogy képes volt élni hagyni színészei arcát és az általuk létrehozott helyzeteket a vásznon. A Klopka (A csapda) című film szinte szavak nélkül mesél el egy pszichológiailag, emberileg és társadalmi szempontból rendklívül komplikált történetet azáltal, hogy a rendező megbízik a rebbenő szemhéjak, a megránduló ajkak és a gyűrött arcok változó ráncainak a hihetetlen kifejező erejében. (Ez a fajta emberekre és képekre való hagyatkozás az, amit André Téchiné rendező annyi film után is képtelen megtanulni: az idén vetített Les témoins a mindent túlbeszélő francia film legrosszabb példái között marad fenn a filmtörténetben.)
Armin a címszereplője annak a horvát filmnek, amely figyelmes történetmesélése és a történet mögött megbúvó emberi élethelyzetekre való odafigyelése által az idei Berlinálén az exjugoszláv filmezés hírnevét öregbítette. Mindkét film remekül megmutatta azt a fajta – jóbb híján balkáninak nevezhető – gondolkodásmódot, amelynek lényege, hogy az emberek, ha a belső értékrendjük (bármilyen legyen is az) és a külső világ összeegyeztethetetlenné válik, akkor a belső integritás megőrzése érdekében képesek a külső világban való boldogulás lehetőségét az ésszerűség határain is túlmutatva elutasítani.
Ezt teszi a harmonikázó Armin édesapja, amikor a német filmrendező anyagi biztonságot nyújtó ajánlatát visszautasítja, mert az ahelyett, hogy a fiú tehetségét mutatná meg, a család háborús traumáiról akar dokumentumfilmet készíteni. És ezt teszi az építőmérnök is, aki nem fogadja el az operációra felajánlott pénzt attól a nőtől, akinek a férjét korábban a pénzért megölte.
Nagy fesztiválokon a filmek a társadalmi megközelítés és a intim személyesség széles skáláját fedik le. Az egyik legjobban megrajzolt személyes történet Hollandiából érkezett: három nővér képtelen feldolgozni az apjuk által körbeküldött levelet, amelyben az bejelenti, hogy felesége halála napján ő is öngyilkos lesz, mert nem látja értelmét így az életnek.
Nanouk Leopold Wolfsbergen című filmjében mindennapi gondokba, a párkapcsolatok kátyúiba vagy hiányába és az önmagukkal való elégedetlenségbe megfeneklett sorsokat figyelhetjük két óra erejéig. Hosszú snittekben szembesülünk az állandóan sírógörcsöt kapó fiatalabbal, az exével sosem igazán szakító középsővel és a saját teste öregedésének el nem fogadása miatt fájdalmas plasztikai műtétet vállaló idősebbikkel, akik körül a világot gondozó, házias, de az élet folyását nem irányító férfiak keringenek.
A személyes történeteket visszavonhatatlanul befolyásolja a társadalmi környezet, amelyekben sorra kerülnek: Richard Eyre filmjében a szerelemnek egyrészről a tanár-diák státusz és a kettő közötti áthidalhatatlan távolság, másrészről a személyes magányból fakadó kegyetlenségre is képes elkeseredett társkeresés szab gátat. A Notes on a Scandal valójában Judi Dench és Cate Blanchett jutalomjátéka, akik tökéletesen tudják, hogy miként lehet az arc minden apró, szinte észlelhetetlen rezzenésének jelentést adni. Kettejük színészi és emberi jelenléte emeli ezt a filmet az átlag fölé – meglepődnék, ha valamelyikük nem részesülne a legjöbb színészi teljesítményért járó elismerésben.
Ám az igazán jó filmekben a társadalmi dimenzió szorosan összeér a személyessel, mint Eytan Fox The Bubble című alkotásában. A film különlegessége abban áll, hogy egyszerre teszteli politikai, vallási, faji és nemi toleranciánkat: Tel-Avivban élő háborúellenes meleg közösség életét látjuk, akik közül egyiknek az elfoglalt területekről szökött arab barátja van.
A mindkét oldal legnyitottabbjaiban is meglévő korlátoltságot bemutató film ugyanolyan felkavaró személyességgel tud beszélni szerelemről, szexről, barátságról, mint az izraeli-palesztin konfliktusról. A személyes történetek teljesen áthatják a társadalmiakat, amelyek viszont alapvetően szabják meg azokat a kereteket, amelyekben ezek az intim történetek egyáltalán létrejöhetnek.
És ahogy a közéleti helyzet belopózik a művészetbe, úgy lép be a politika a fesztiválra: a The Bubble rendezője filmje vetítései előtt az Amnesty Internationallal közösen írt nyilatkozatot osztogatott egy börtönbe zárt izraeli miatt, akit a hadkötelezettség megtagadása miatt ítéltek szabadságvesztésre.