A szállodai álmatlanság meglepő játékai
Gozner Gertrud 2004. április 30. 15:38, utolsó frissítés: 15:31Nemcsak a nézők, de a kritikusok körében is elsöprõ sikert aratott a Coppola-lány második nagyjátékfilmje. Két álmatlan amerikai bolyong éjszakánként egy japán hotel kies folyosóin, mígnem egyszer #b#egymásba botlanak#/b#.
A film 2004-ben három Golden Globe díjat nyert (a legjobb film, a legjobb forgatókönyv és a legjobb férfi fõszereplõ kategóriákban), valamint egy Oscar-díjat kapott a legjobb eredeti forgatókönyvért.
Most mindenki azt gondolhatná, hogy egy ilyen családban (Francis Ford Coppola, az apa, Nicholas Cage, az unokatestvér) nem nehéz filmet készíteni. Azért nem ilyen egyszerű a dolog: kevesen tudják, hogy Sofia első, 18 éves korában írt forgatókönyve csúnyán megbukott, és amikor színésznőként debütált az édesapja rendezte Keresztapa egyik epizódjában, még a legrosszabb alakításért járó Aranymálna díjat is kiérdemelte.
Nem meglepő, hogy Sofia jó ideig csak divattervezéssel foglalkozott. Aztán mégis felismerte: a vérében van, hogyan kell megrendezni egy filmet. Első alkotására, az 1998-as Öngyilkos szüzekre, már felfigyelt a szakma. Második filmjével, az Elveszett jelentéssel azonban Spike Jonze (John Malkovich menet, Adaptáció) ex-felesége végképp elnyerte a kritikusok szimpátiáját.
Sofia Coppola – teljes egészében Japánban forgatott – filmjében egy fiatal lány és egy idősebb férfi váratlan és hirtelen szövõdött kapcsolatának vagyunk tanúi. Két álmatlan amerikai állampolgár bolyong éjszakánként egy tokiói hotel kies folyosóin, amikor egyszer csak felfigyelnek egymásra.
Bob (Bill Murray) nemzetközileg elismert, időközben lecsúszott és kiöregedett filmsztár, aki Tokióban egy whiskymárka reklámforgatásán vesz részt. Charlotte (Scarlett Johansson), a friss diplomás lány fotós férjét kísérte el a távol-keleti munkára, de a férfi elfoglaltsága miatt ideje nagy részét egyedül tölti.
Bob és Charlotte eleinte csak véletlenül fut össze a szálloda különböző helyszínein: a liftben, a bárban. Lassan azonban kezdik egymás társaságát keresni. Az álmatlanság, a kulturális sokk és Tokió óriási hangzavara egymás mellé sodorja őket, és ébrenlétűk minden egyes óráját gyakorlatilag együtt töltik.
Egy külföldi országban, ahol csak kevésbé, vagy egyáltalán nem beszélik az általunk ismert nyelveket, igazán elveszettnek érezheti magát az ember: beszűkülnek a lehetőségei és megkönnyebbül, ha összetalálkozik valakivel, akivel normálisan tud kommunikálni.
Coppola hibátlanul mutatja be a két szereplő zavarodottságát, kiábrándultságát. Két felnőtt, akik normális körülmények között egy mosolynál többet nem váltanának egymással – összezárva, egy olyan helyzetben, ahol nem érthetik meg magukat a többiekkel, különleges kapcsolat alakítanak ki. Két ember, akik körül-között látványosan vibrál a levegő, mégsem teljesíthetik be kapcsolatukat?
Coppola – szereplőin keresztül – nem túl hízelgő színben mutatja be a japánokat: Tokió lakói gyermekesek, akiket csak a buta showműsorok, a karaoke és a videó-játékok érdekelnek. A humor többnyire az ázsiaikról elterjedt sztereotípiákon alapszik (alacsonyak, nevetségesen udvariasak, és furcsa ételeket esznek).
A film ugyanakkor tele van szeretnivaló beállításokkal, jelenetekkel. Az első talán az átlátszó rózsaszín bugyi esete: Sofia ezzel érzékelteti Charlotte – mint egy elátkozott királylány – örökös várakozását a szállodai szobában. Egy másik nagyszerű pillanat, amikor Bob és Charlotte egymás mellett fekszenek és beszélgetnek.
A lány felhúzott lába szinte hozzáér a férfihoz, aki elalvás előtt óvatosan megfogja a lábujjakat. Vagy amikor a sushi-bárban „veszekednek”, mert Bob az éjjel „megcsalta” a lányt egy énekesnővel, de valójában nem tudnak igazán haragudni egymásra.
Bob és Charlotte a befejezésig sem oldják meg a problémáikat, mégis mindketten sokkal jobban érzik magukat. Kiváló rendezői truovaille a filmvég: Bob Charlotte után szalad az utcán, fülébe súg valamit, de a néző nem kap felhatalmazást arra, hogy meghallja, mit is mond. Ez kizárólag a figurákra tartozik, és erről szól a film: kapcsolatuk annyira valóságos, hogy kiérdemelték ezt a titokzatosságot.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!