Szépasszonyok nem is léteznek – a boszorkányok bent élnek a faluban
S. Z. 2004. április 21. 14:07, utolsó frissítés: 14:07"Minden éjen éjfélekor jő be hejzám egy fehérnép. Kantárt üt a fejembe s én lóé változom abba a helybe. Aztán ül fel reám, s egész éjen #b#egyet hajkász#/b#. Kerüljük a Világot" – ez Lakatos Róbert díjnyertes kisfilmje, az Ördögtérgye fülszövege.
A Gyímesekben játszódó, feszes dramaturgiai megoldásokkal készült kisfilmet – melynek másik címe Gen(i)us Diabolis, és mely a 35. Magyar Filmszemle legjobb kisjátékfilmnek járó díját kapta – április 19.-én mutatták be a Bretter György irodalmi körön, a kolozsvári Bulgakov kávéházban. A vetítés utáni beszélgetésen a rendezőtől megtudhattuk: a szóbanforgó kisfilm tulajdonképp egy nagyjátékfilm előtanulmánya.
Erre egyébként a történet sallangmentessége is utal: minden egyes jelenetnek és mondatnak a mágikus realizmusra emlékeztető, mitikus súlya van, ugyanakkor – bár hagyományokból merít – elkerüli a népies giccs csapdáját. Érezhető azonban, hogy jóval hosszabb filmet is megbírna a alap-ötlet anélkül, hogy a történet pajzán többértelműsége elveszne.
A beszélgetésből szemelgettünk:
Első kérdés: – Honnan származik az Ördögtérgye ötlete?
Lakatos Róbert: – A boszorkány-kultusznak Gyímesben nagy hagyománya van. A szépasszonyok tulajdonságai, akik régebben csupán hiedelemlények voltak, átruházódtak a boszorkányokra, akik a faluban élő hús-vér emberek, tehát manapság már összemosódik a szépasszonyi lét a boszorkányi léttel. Én a hagyományos gyímesi hiedelemtörténetekből válogattam össze főleg azokat, melyeknek közvetlen vagy közvetett közük lehet az erotikához. Érdekes az, hogy a történetekben sosem említik, hogy a boszorkányok, illetve a szépaszonyok öregek-e a vagy fiatalok...
– Te viszont kizárólag fiatal lányokkal dolgoztál – kiáltja közbe valaki. Mondjuk nekem tetszett... (harsány röhögés)
L. R.: – Nem reprodukálni akarom ezeket a történeteket – nem állítom, hogy a gyímesi hiedelmekben minden valóban úgy van, mint ahogy azt az Ördögtérgye bemutatja. Nem a hagyományos hiedelemtörténeteket akarom vászonra vinni, hanem a kultúrhagyományból ihletődve a saját történetemet szeretném elmesélni.
Nyilván másképp értelmezem ezeket a történeteket, mint azok, akik ezeket nekem elmesélték. Ugyanakkor viszont arra is törekszem, hogy minél több olvasati lehetőséget hagyjak a történetnek, és ha elkészülhet majd az a nagyjátékfilm, melynek tulajdonképpen egy fejezete a jelenlegi kisjátékfilmben elmesélt történet, akkor ott szinte minden szereplő kiszólna a közönséghez, és megmagyarázná, hogy az, amit lát a néző, az tulajdonképpen nem úgy volt, vagy pedig a másik szereplő (a mesélő) értette félre az egészet. Határozottan szeretem a nem egyértelmű dolgokat.
Engem az ragadott meg ezekben a történetekben, hogy az emberek hogyan magyarázhatják ki saját gyengeségüket. Kitalálnak egy mesét, mely tulajdonképpen egyfajta liberalizmusnak és toleranciának az alapja. Például ott van a lidérces történet, melyet felhasználtam a nagyjátékfilm forgatókönyvében (a kisjátékfilmbe ez a rész nem került be).
A lidérc egy olyan hiedelemlény, aki az áhított szerető képében jelenik meg, és szexuálisan gyötri a szeretője után epekedő szerelmest. A történet általában úgy szól, hogy a lány szeretője katona, és a lány azt állítja, hogy a szeretője jött haza szeretkezni vele.
Valójában ez az egész egy kitűnő mese arra, hogy a szomszéd fiú átjárjon, és a lány ki tudja magyarázni magát azok előtt, akik esetleg észrevették, hogy jár hozzá valaki, mert a hiedelem alapján mindenki azt hiszi, hogy egy lidérc szállta meg őt. Ez az én személyes értelmezésem, ami azt jelenti, hogy én ilyen értelemben használom fel a lidérces hiedelmet. De ez nem feltétlenül a hagyományos értelmezése a dolgoknak.
(az egyik moderátor) – Hogyan lehet bekerülni a magyar filmbizniszbe?
L. R.: – Elméletileg egy forgatókönyv megírásával, majd keresel egy producert, aki fantáziát lát a dologban és hajlandó a projektet futtatni. Ez azt jelenti, hogy pályázik a könyvvel, illetve ha van saját pénze, akkor belefekteti. Ha elsőre sikerül bizonyítania a rendezőnek, akkor elindulnak a dolgok: könnyebb pályázati pénzhez jutni, és akkor már a producernek is érdeke energiát fektetni a rendező filmjeibe.
Nekem ez összejött a Csendországgal: egészen minimális pénzből készült, de aztán hat díjat nyert különböző fesztiválokon, így már a következő filmtervvel könnyebb volt valamivel komolyabb pénzösszeghez jutni.
Attól tartottam, hogy ennek alapján még mindig nem bíznak rám egy nagyjátékfilm elkészítésére elegendő büdzsét, merthogy a Csendország dokumentumfilm és én eddig játékfilmben még nem bizonyítottam – ezért kellett elkészítenem az Ördögtérgyét. De nem bánom, hogy így történt – nagyon sokat tapasztalatot nyertem a kisfilm elkészítése közben, olyanokat, melyek nagyon jól fognak a nagyjátékfilm előkészítése kapcsán.
A filmszakmába való bekerülésnek persze rengeteg útja van – és nem biztos, hogy a bejáratott utak a legjobbak. Én teljesen véletlenül kerültem ki a Lengyel Filmművészeti Iskolára. Vannak egyszer járható utak is, melyekre érdemes odafigyelni. Nem feltétlenül a bejáratott utak a legcélravezetőbbek. A szakma szempontja persze az, hogy nincs szükség sok filmesre a világon: így is túl sok van már belőlük, a pénz pedig kevés.
Amúgy azt hiszem, itt a reklám helye: van egy audio-vizuális kérdésekkel törődő társaságunk, melynek Argo a neve, és arról szól, hogy néha mi, fiatal, kezdő erdélyi filmesek találkozunk, forgatókönyveket beszélünk meg, illetve pályázunk. Oda mindenkit szívesen várunk, aki a filmkészítés iránt érdeklődik.
Miről szól a következő filmed?
– Úgy indult az egész, hogy egy osztrák cég kitalálta: az unióhoz csatlakozó országok határán kellene készüljön egy dokumentumfilm: minden határon egy-egy 25 perces rész, ebből aztán lesz egy 125 perces film Across the Borders (Határokon át) címen, amit aztán mozikban forgalmaznának. Így elmentek minden országba és a filmarchívumokból kikért filmek alapján kiválasztottak egy-egy rendezőt.
Magyarországról történetesen engem választottak – persze nem tudták, hogy nem vagyok odavalósi, én pedig természetesen elfogadtam a felkérést. Az én fejezetem két erdélyi csávóról szól, akik az ausztriai lomtalanításokból élő magyarországiak "üzleti titkait" kifürkészve, egy Magyarországról bérelt mikrobusszal elindulnak Bécsbe szerencsét próbálni.
Odaérve az autójuk rögtön lerobban, és ezzel kezdődnek a bonyodalmak, melyek egy tipikusan közép-kelet-európai happy enddel érnek véget. Tehát ez egy könnyed filmecske, de hát úgy gondoltam, hogy mivel az enyém a negyedik a sorban, az előttem levők pedig már eléggé sok határokkal kapcsolatos komoly problémát feszegettek (ki komoran, ki cinikusan, ki pedig egyszerűen vidáman), a nézőknek 75 perc mozizás után nincs különösebb kedvük filozófiai eszmefuttatásokra.
És egyébként is az előttem levők érintettek már minden olyan problémát, melyet én is fontosnak tartok. Úgy gondolom, hogy ebben a projektben az a jó, hogy az egyes fejezetek (különálló filmek), nem versenyeznek egymással, hanem egymást erősítik. A film május végén kerül a bécsi mozikba.
Jelenleg egy Casino Transsylvaniae című filmen dolgozom. Ez kísérleti dokumentumfilm, mely mindenféle paradoxális helyzetekre és figurákra épül, például. sírásó zenészek, virrasztói kártyázás, ilyesmik szerepelnek benne. Remélem, esszészerű film lesz olyan dolgokról, melyekről nem tudok szavakban beszélni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!