A szép prostituált szomorú balladája
Gozner Gertrud 2003. október 21. 12:00, utolsó frissítés: 11:55#b#[filmszemle]#/b# Mi sül ki abból, ha a Moulin Rouge-t keverjük a film noir-ral? Patrice Leconte alkotását látva: semmi jó.
Nem tudom, készült-e tanulmány a témában, hogy mennyire ront egy film élvezhetőségén, ha a mozi nincs befűtve, negyedórás csúszással kezdenek, illetve ha közben elveszik az áramot. Állíthatom, hogy az utolsó lehetőség teljesen élvezhetetlenné teszi a szóban forgó alkotást.
És amíg a kedves néző a sötét, hideg, és szinte teljesen üres teremben ücsörög, sok minden átfut az agyán, ami a helység gyors elhagyására készteti. Ha mégis marad, máris egy adag előítélettel viseltetik a mozi, és – sajnos – természetesen maga a film iránt.
A vágyak utcája című francia film akár A szép prostituált balladája címet is viselhetné. A film alapjául a múlt század 30-40-es éveinek realista ízű dalai szolgáltak – ezek olyan lányokról szóló történetek, akik lecsúsztak, a kárhozat útját járják, közben a megváltásról és lehetetlen szerelmekről álmodoznak.
Így A vágyak utcája is egy prostituált (Marion), és önjelölt őrangyalának (Petit Louis) szomorú históriája, akik megpróbálnak túlélni, miután a második világháború végén a Marthe Richard-törvény nyomán bezárják a párizsi bordélyházakat.
A vágyak utcája, akárcsak Patrice Leconte korábbi alkotásai (Lány a hídon, A sziget foglya) tragikus szerelmi történetet mesél el. A film igazi főszereplője Petit Louis (Patrick Timsit), a középkorú, enyhén köpcös bordélyházi szolga, aki a lányok között született – munkabaleset – és nőtt fel, egész életében a prostituáltak gondját viselte.
Még mindig ugyanaz a kisfiú, aki gyermekkorában megígérte, hogy ha nagy lesz, vigyázni fog egy nőre: csak egyetlen nőre. Aki csak az övé. Marion iránti szerelme ebből kifolyólag szintén infantilis érzelem. Ki akarja ragadni a lányt ebből a környezetből azáltal, hogy férjet és karriert szerez neki.
Petit Louis karaktere egy vonása miatt szimpatikus a nézőnek, hogy egy férfi, aki egész életét egy nőnek szenteli, nem önmaga szeretné boldoggá tenni (ugyan már, ő nem méltó hozzá), hanem keres valakit, aki ezt megteszi helyette. Igen meglepő szerelmi gesztus.
Petit Louis ahelyett, hogy hagyná, hogy eluralkodjon rajta e lehetetlen szerelem, rengeteg energiát pazarol arra, hogy közvetve tegye boldoggá a szeretett nőt. A választása azonban nem túl szerencsés. A kiszemelt férjjelölt, Dimitri (Vincent Elbaz) közhelyes bűnökkel (iszik, lop, kártyázik) tűzdelt alvilági élete végül a vesztüket okozza.
Végig hideg, sötét és párás képeket látunk, és amikor végre kisüt a nap, az csak arra szolgál, hogy még kegyetlenebbé tegye az utolsó perceket. A cselekmény nagyon felszínesen kidolgozott, és nem látni, hogy mindez hova vezet. Az emberrablás, a bujkálás a román maffia elől: ezen epizódok mind izgalmat igyekszenek a sztori lassúságába csempészni – kevés sikerrel. A film ettől nem lesz pergőebb, hanem továbbra is vontatottan halad a tragikus vég felé, amelyet már csak egy megkönnyebbült sóhajjal tudunk nyugtázni.
Figyelemreméltó intermezzo az a Terry Gilliam-féle animációra hajazó rajzfilmbetét, ami Petit Louis fantáziájában eleveníti meg az örömlányok szó szerinti (ablakon) kidobását a bordélyból. De sajnos ennek a pár másodperces, vidám közjátéknak a továbbiakban nem akad folytatása.
Leconte leghatásosabb filmje mindenképp a Lány a hídon, amely egy lány, aki a Szajnába akarja vetni magát és egy késdobáló különös-furcsa kapcsolata. A stílusos fekete-fehér fényképezés, a zene és a két szereplő szokatlan kapcsolata különös atmoszférát teremt a filmnek, amelyet az egyszerre érzéki és lebilincselő késdobálási közjátékok tesznek igazán emlékezetessé.
Míg Lány a hídon főszerepében, a szintén tapasztalatlan Vanessa Paradis alakja markánsan végigvitte a filmet, ugyanez már nem mondható el Laetitia Casta-ról. A világhírű szupermodellt, akiről Marianne-t – a Francia Köztársaságot jelképező mellszobrot – mintázták, elragadtatott újságírók máris Brigitte Bardot és Catherine Deneuve utódjának kiáltották ki.
Az igaz, hogy Laetitia Casta az egyetlen modell, aki általában főszerepet játszik a filmjeiben. Ennek ellenére a közeljövőben nem valószínű, hogy César-díjban (a francia Oscar) részesülne. Casta a rendező egyik legrosszabb választásának bizonyult, egész játékával – amely kimerül a szomorú tekintetetekben és gügye dalocskákban – elerőtleníti és visszahúzza az egész filmet.
A rendező (amint a film margójára készült interjúban bevallja) nem törekedett az örömlányok életének dokumentarista ábrázolásra. A „Palais Oriental” a gyönyörök háza, ahol pezsgőpatakok folynak, és hiányos öltözetű nők nevetései csengenek, ahol parfüm és púderillat tölti be a levegőt. „Tudom, hogy ez egy idealizált képe a bordélyoknak, de ezzel azt akartam sugallni, hogy ezek a lányok itt boldog időket éltek meg, és soha nem utasítottak vissza egyetlen klienst sem. Mikor bezárták ezeket a házakat, az sokkolta őket” – teszi hozzá.
Leconte vonzódik a beteljesületlen szerelmi szálak iránt, melyekben a szereplők nem vallják meg a valódi érzéseiket egymás iránt, habár az végig ott van a levegőben. A meg nem vallott szerelem pedig újabb zavarokat kelt. „Ez az a helyzet, amit legjobban szeretek egy filmen – így a rendező – mert azokban a történetekben ahol a főszereplőknek nincs merszük megvallani az egymás iránti szerelmüket, olyanok mint valami nyitott ajtók az érzelmek, a vágyak felé.” Petit Louis boldog is, meg nem is, amit nem olyan könnyű elviselnie – de a nézőnek sem.
A vágyak utcája sokatmondó címével és plakátjával ellentétben távolról sem erotikus filmet takar. Hogy egy francia prostituáltakról szóló filmben, amelyben egy szupermodell a főszereplő egyáltalán ne legyen meztelenség?! Ezeknek elment az eszük! – fakadt ki az imdb egyik csalódott férfiolvasója.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!