Gyilkos dolog, ha egy kamera jelen van
kérdezett: G.G. 2002. november 28. 20:33, utolsó frissítés: 19:52"Meg kell ismerkedni az emberekkel. Ha valaki szimpatikus vagy egyszerûen érdekel, akkor leülök vele beszélgetni, aztán valahogy úgy közbe-közbe kiderül, hogy mi filmesek vagyunk..." -- #b#Szalay Péter#/b# rendezõt, a Trafick filmhét vendégét kérdeztük.
Transindex: Miben különbözik a néprajzi film a dokumentumfilmtõl? Miben más?
Szalay Péter: A néprajzi filmeknek az lenne az elsõ számú feladata, hogy egy faluközösségnek, vagy bármilyen populációnak az életvitelérõl, a szokásaikról készítsen egy látleletet. Szerintem egy igazán jó néprajzi filmnek fontos momentuma az, hogy mikor játszódik, tehát ebben az értelemben, a korbahelyezésnek pontosnak kell lennie.
Ennek egy mélyebb rétege lehet a kutatói film, amikor egy dolgozat formájában, tanulmányként is hozzá lehet férni egy néprajzi filmhez. Viszont általában a néprajzi filmekben ott van a probléma gyökere, hogyha egy néprajzos kutató kezd el filmet forgatni néprajzi témában, akkor általában õ a tudomány felõl közelíti meg, és nem biztos, hogy jól ismeri a vizuális nyelvet. Ha pedig a másik oldalról, valaki filmesként kezd neki néprajzi film készítésének, akkor elképzelhetõ, hogy a szakmai kritériumokat kevésbé veszi figyelembe. Emiatt nehéz mûfaj a néprajzi film.
Az antropológiai film fogalma szerintem ennél már tágabb, és egy kicsit szabadabban értelmezhetõ. Általában a legjobb megoldás az lenne, ha komolyabban vennénk a néprajzi filmeket, ha egy néprajzi kutató rendezésében, vagy szakmai felügyeletével egy képzett operatõr, vagy operatõr-szerkesztõ készítene néprajzi filmet.
Te a filmes oldaláról indultál...
Sz. P.: A magam részérõl nem tartom magam néprajzi filmesnek. Van egy filmem, az Alsósófalvi Anzix, és ez egy sajátságos szubjektív néprajzi film, melyet mégiscsak a szerzõi oldalról, a filmes oldalról közelítettem meg, ezért rendhagyó módon fér csak bele a néprajzi kategóriába.
Ez a film egy faluközösségrõl szól, és a címe is azt próbálja elárulni, hogy ez egy képeslapszerû látlelet egy állapotról, egy idegen rácsodálkozásáról. Ezt az aspektust pontosan emiatt határoztam meg, mert nem az volt a cél az Anzixszal, hogy egy szakszerû néprajzi filmet készítsünk. Az volt a célunk, hogy mint idegen belecsöppenjünk egy tõlünk kissé, de nem túl messze lévõ kultúrába, kultúrkörbe, megtaláljuk azokat a pregnáns elemeket, amelyek számunkra érdekesek. Mint egy elsõ hatás, mint egy külföldi turistának, de azon egy kicsit túlemelkedve. Nem ahogy egy turista szétfotózza a várost vagy a falut.
Megpróbáltuk a tárgyaknak, az embereknek a mélységét megtalálni. Azok a kis élettörténetek, amiket mi végül is töredékszerûen kiragadtunk az egészbõl, azok az õ élethelyzetükben egy fontos momentumot jelentenek. Tehát igyekeztem úgy beszélgetni az emberekkel, hogy a kamera jelenléte minél kevésbé zavarjon. És mikor oldódott a hangulat, akkor elõjöttek olyan momentumok, amik emberiek, amik múltba tekintenek, vagy éppen a jelen vagy a jövõ felé, de mindenképp meghatározó élmények, viszont szinte bárhol a világon megtörténhetnek.
Ilyen - dramaturgiai okoknál fogva a film legvégére került - momentum, amelyben egy kisfiú éppen megtanul biciklizni. A kamera ott volt véletlenszerûen egy házban, az udvaron beszélgettünk, és közben egy kisfiú eljutott abba az életstádiumba, hogy megtanult biciklizni, és ezek az õ elsõ önálló méterei.
A film ilyenekbõl építkezik, ezek kicsit déja-vu érzések. Olyanok, amelyek mindenkinek megvannak, de mégis itt konkretizáltuk, mert a kamera a jelenlétével mindig objektíven mutatja meg azt, ami van. Az Anzix ezeknek a töredékeknek a láncolata, és egy képdramaturgia segítette azt, hogy ez valamilyen módon egész legyen. Ez a film ennyi, egy szubjektív látlelet egy falu életérõl, abszolút szubjektív, csak attól objektív, hogy egy kamera volt ott, és az gyilkos dolog, ha egy kamera valahol jelen van. Nem manipuláltuk egyébként az embereket, hanem hagytuk õket érvényesülni.
Hogyan alakítasz ki szorosabb kapcsolatot a film szereplõivel? Van ennek titka?
Sz.P.: A titka, mint minden filmezésnél, az emberi közelítésmód. Meg kell próbálni felhagyni azzal a rossz módszerrel, amit pl. egy televíziós forgatási metódus megkíván, hogy minden idõre van kiszámolva, mindent egy intervallumon belül kell véghezvinni. Meg kell ismerkedni az emberekkel. Ha valaki szimpatikus vagy egyszerûen érdekel, akkor leülök vele beszélgetni, aztán valahogy úgy közbe-közbe kiderül, hogy mi itt filmesek vagyunk, és sokszor az a rafinált, vagy nem rafinált, de az a módszer jön elõ, hogy elõkerül a kamera.
Melyik a hálásabb téma: hétköznapokat vagy ünnepnapokat filmezni?
Sz.P.: Számomra mindenképp a hétköznap, de az ünnepnap a filmes dramaturgia szempontjából sûrûbb, és éppen emiatt kicsit közhelyesebb. Ha véletlenül én az ünnepnapokról forgattok filmet, akkor biztos, hogy a kulisszák mögül próbálom megközelíteni. Akkor a felkészülés, a töprengés érdekel. Tehát nem maga a látvány, nem maga az, hogy hogyan valósul meg egy ünnep. Mert azt általában hagyom, hogy megéljék az emberek. A filmnek van egy saját formanyelve, és az mindenképp a valóságnak csak egy szubjektív lenyomata.
A legemlékezetesebb forgatásod?
Sz.P.: A legemlékezetesebb forgatásom az egy Erdélyben játszódó kisjátékfilm, egy forgatókönyv alapján készült fikciós történet. Nem volt dokumentum, viszont dokumentum-elemeket igyekeztünk megírni. Azért volt óriási erejû, mert mi otthon, Budapesten, megírtunk egy kicsit misztikus történetet, elképzeltük egy erdélyi faluban hogyan valósulna meg, és teljesen véletlenszerûen indultunk egy ministábbal forgatni.
Találtunk egy házat, ahol a filmünket leforgattuk, nagyon kemény munkával, nagyon mini stábbal, költségvetés nélkül. És azok a momentumok, amiket mi megálmodtunk, egy idõ után elkezdtek a filmben valóságként mûködni. Tehát egyszerûen az a fikció, amit megírtunk, az egyszer csak jelen volt.
Spontánul?
Sz.P.: Igen, amit én elképzeltem, hogy megtörténhet, azokból sok minden megtörtént abban a házban. Tehát egy ilyen furcsa találkozás volt. Egy konkrét példa: a film forgatókönyve szerint az alacsony építésû, pincejellegû, fagerendás házban szerepel a filmben egy kötél, amelyik egyébként a menekülési lehetõséget jelenti. Egy rokkant ember azzal a kötéllel kapaszkodik fel, úgy ül be a rokkantkocsijába. És a filmben természetesen az a kötél fogja a halálát okozni. Ezt megírtuk, ez egy fikció, kitaláltuk, hogy lóg a gerendán egy kötél, amibe kapaszkodik az apuka, és a filmnek a végpontján ez a kötél nem lesz ott, és ezért hal meg egy tûzhalálban.
Amikor megérkeztünk oda, kiválasztottunk egy házat, amit véletlenszerûen kaptunk, segítségképpen. A forgatás, azt hiszem utolsó elõtti napján egy nagyon nagy viharba keveredtünk. Nem volt áram, és a szomszédban lakott a ház tulajdonosa, és átjött hozzánk gyertyával -- az egész misztikus volt -- és mondta, hogy elmesél egy történetet: óriási szerencséjük volt ezzel a házzal, mert nagyon olcsón szerezték meg, mivel egy férfi lakott ott, aki fölakasztotta magát arra a gerendára, és megmutatta a gerendát. És senki nem akarta ezt a házat, ezért fillérekért megvehették.